Szent József
Nemrég zárult le a pápa által meghirdetett Szent József-év, de hamarosan, március 19-én újra megüljük főünnepét,
ami jó alkalom arra, hogy tiszteletének történetét áttekintsük. Ha a mai állapotokból indulunk ki, úgy tűnik, mintha Szent József az Egyházban mindig is ősi és egyetemes köztiszteletnek örvendett volna. Valójában kultusza nem nevezhető sem ősinek, sem egyetemesnek. Főleg Keleten volt tapasztalható egyfajta tartózkodás vele szemben, valószínűleg a születés-ikon duzzogó József-ábrázolása, és az azt ihlető apokrif történetek miatt (József állítólagos kételyei okán jegyesének őszinteségét illetően).
Idővel a növekvő Mária-tisztelet «farvizén evezve» a József iránti érdeklődés és tisztelet is kezdett erőre kapni. Szent Jeromos hangsúlyozta, hogy mivel Isten Anyja szűz volt Fia születése előtt, alatt és után, úgy szükségképpen Józsefnek is mindvégig szűznek kellett maradnia. Ebből következik, hogy Krisztus nevelőatyjának és a Szűzanya hitvesének mind szüzessége, mind a megtestesülés titkához való közelsége okán kellő tiszteletben kell részesülnie. Ennek ellenére csak az első ezredforduló környékén kezdett konkrét formát ölteni a József-tisztelet, amikor egyre rendszeresebbé vált a Szűzanya üdvrendben elfoglalt helyére vonatkozó teológiai reflexió (mariológia). Jean Gerson, a Párizsi Egyetem kancellárja volt az első, aki rendszerezve, önálló értekezésben írt Szent Józsefről, valamint 1416 és 1418 között e témában jelentős hatású beszédeket mondott a konstanzi zsinaton. Bizonyos értelemben ő tekinthető az ún. jozefológia atyjának, amely a mariológia mintájára természetesen csak a XIX. század végétől kezdve tekinthető a katolikus teológia egyik önálló altudományának.
Szent József kultusza a középkori Mária-kultusz diadalmenetének mintegy poggyásza, szerencsés kísérője. A középkori teológusok és szentek, például Sienai Szent Bernardin hatására és liturgiatörténeti szempontból elég kései fejleményként végül IV. Szixtusz pápa 1479-ben elrendelte, hogy Szent József ünnepét illesszék be a római liturgikus könyvekbe. Azután – főleg a kármelita Avilai Szent Teréz és Istenes Szent János példájára – XV. Gergely 1621-ben a március 19-i emléknapot duplex ünnep rangjára emelte, amelyet az egész latin egyházban meg kellett tartani. Majd XI. Kelemen 1714-ben ellátta az ünnepet teljes mise és zsolozsma propriummal, XIII. Benedek pedig 1726-ban beillesztette Szent József nevét a mindenszentek litániájába. Innentől kezdve az események fölgyorsulni látszanak, a kultusz egyre nagyobb nyomot hagy nemcsak a katolikus néplélekben, de az egyházi hierarchia köreiben is.
Boldog IX. Piusz pápa, válaszként az I. vatikáni zsinat több püspökének petíciójára, Szent Józsefet az Egyház egyetemes pártfogójává nyilvánította, és bevezette a „Boldogságos Szűz Mária Jegyese és az Egyház Egyetemes Pártfogója” című ünnepet, amelyet először a húsvét utáni 3. vasárnapon ünnepeltek nyolcaddal, majd az 1911-es, X. Piusz-féle liturgikus reform után az azt megelőző szerdán. A Rítuskongregáció 1870-ben március 19-ét az első osztályú ünnepek rangjára emelte, de a nagyböjtre való tekintettel nyolcad nélkül. A József-kultusz igazi mérföldkövének számít XIII. Leó 1889-es enciklikája, melyben elrendelte, hogy az októberi rózsafüzér ájtatosságok alkalmával el kell mondani az általa írt „Ad te, beate Ioseph” kezdetű Szent József imát, március legyen Szent József hónapja, és a plébániák legalább egy triduumot tartsanak a március 19-i főünnep előtt, amely – ahol csak lehetséges – legyen parancsolt ünnep.
XXIII. János pápa erős Szent József tiszteletét jelzi, hogy az általa összehívott II. Vatikáni Zsinatot az ő pártfogásába ajánlotta, valamint – miután a zsinaton ezt több püspök is javasolta – 1962 novemberében elrendelte, hogy Szent József nevét illesszék bele a római kánonba. Majd fél évszázaddal később, 2013-ban Ferenc pápa ezt kiterjesztette a VI. Pál-féle reformliturgia minden eucharisztikus imájára.
Dr. Alácsi Ervin atya, tábori lelkész