Lassítás

A görögöktől maradt ránk a gondolat, hogy pihenésre is szükség van, mert nem tudunk folyamatosan dolgozni, és a pihenés célja, hogy új energiát nyerjünk az új erőfeszítésekhez. Innen származnak a re-fektórium, a re-kreáció, re-staurátor szavak. E szerint a vélekedés szerint, ha a munka nem fárasztana, nem lenne szükségünk pihenésre. A bibliai felfogás szerint azonban minden erőfeszítésünk, amivel a teremtést igyekszünk fenntartani, vagy növelni, az élet napja felé irányul, amikor a zsidó ember tanulja az idővel való kapcsolatot, hogy ne birtokoljon, hanem legyen és adjon. ”Kezeink ura a világ – mondja A. J. Heschel -, de a szombat emlékeztet bennünket, hogy a szívünk máshoz tartozik. A hét hat napján harcolunk a világ ellen, kinyerjük a gazdagságot a földből. Szombaton pedig különleges figyelmet szentelünk az örökkévalóság magjának, amely a lelkünkben van elültetve.”

Ehhez az időfelfogáshoz illeszkedik a bibliai időmérés módszere: a teremtés elbeszélése során hatszor ismétlődik, hogy Isten megteremti a hét napjait, kiindulópontként pedig az alkonyt teszi meg.

A mi napról alkotott elképzelésünk nem egyezik Isten módszerével, mert számunkra a reggel a nap kezdete: első a hajnal, a napfelkelte, majd utána fokozatosan a dél dicsősége, a sötétedés bekövetkezte és az éj sötétsége. A Teremtés könyve azonban azt hirdeti, hogy előbb van az alkony, utána a reggel. Nagy eltérés van a kétfajta időmérés között, az egyik a nappalból hajlik az éjszakába, a másik a sötétből halad a reggel felé. Mindebben a mozgás a lényeg, amit Isten ad a napok folyásának, és hogy hogyan válik szimbólummá ez a rend, a fény felé vezetve minket.

Ha magunkévá tesszük ezt a szemléletet, tekinthetjük úgy is, hogy miután életünk hat napját munkával töltöttük, ami minden figyelmünket lekötötte, most megpihenhetünk a boldogságra, a nyugalomra, a békére, a harmóniára, megszabadulva szorongásainktól. Ez az a csöndes víz, a 23. zsoltárból, ahová Pásztora vezeti a nyáját.

Tevékenységeinknek a termelékenység hasznossági szempontjából való megítélése azonban annyira mélyen belénk ivódott a sok feszültséggel együtt, hogy hiába érkezik el a pihenés ideje, eláraszt bennünket a húsos fazék nosztalgia, a jóllakás utáni vágy.

A fa feladata, hogy gyümölcsöt teremjen, ne mozgolódjon, maradjon a helyén, hagyja, hogy gyökerei táplálják, süttesse magát a nappal, essen rá az eső. A fák tudnak pihenni.

Meg kell tanulnunk megérni, mint a fa – mondja Rilke -, mely nem sietteti életnedveit, bizalommal áll a tavaszi viharban, nem fél attól, hogy nem lesz több nyara. Mert eljön a nyár, de csak azoknak, akik türelmesek, le tudnak lassulni, békében élnek.

Ugye nem sok olyan öröm van, mint a reggeli utáni asztalnál ücsörgés, háttérben a napos kerttel, egy séta a mezőn, séta a virágzó fák között, kedves dolgok olvasása, gondolkodás a múltról, a szeretteinkről, amikor a gondolat szabadon bolyong. Pl. a nyugdíjas kor mindenekelőtt az az időszak, amikor élvezni lehet a gondolkodást.

A.de Saint-Exupéry meséli a történetet a két jóbarát kertészről, akiknek nem sok beszélgetnivalójuk volt, de mindig együtt sétáltak munka után, szemlélték a növényeket, az eget, a fákat. Amikor kinyíltak a virágok, ugyanazzal az örömmel örültek mindketten. Az élet viszontagságai egyiküket messzi sodorta, s évek múltán jött csak levél. Az idős kertész remegve bontotta ki barátja levelét, és azt olvasta: ”Elhatároztam, hogy reggel megmetszem a rózsáimat.” Aztán ment a válasz: ”Én is elhatároztam, hogy megmetszem a rózsáimat.”

A békés azonosulás barátaink, rokonaink, szeretteink gondolataival, ez az a béke, amelyre mindannyian vágyunk.

Ezért hát lassítsunk, Barátaim!

(Dolores Aleixandre: Az alkony kapui c. könyve felhasználásával)

Dr. Nardai Ilona

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük