Pénzzé tett idő

Emlékezz! A mohó Idő megnyeri sorra
A játszmát, nincs csalás, csak veszthetsz!- ez a rend. A nap száll; nő az éj; emlékezz! – odalent Örök szomjú a mély; pereg a homokóra.
charles baudelaire: Az óra

Szent Ágoston (†430) így elmélkedik az időről: Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom. Merem állítani, hogy egyet tudok; azt tudniillik, hogy nem volna múlt idő, ha nem volna mulandóság; nem volna jövő idő, ha nem volna jövendő történés; nem volna jelen idő, ha egyáltalán semmi sem volna. De hogyan van meg az időnek két fajtája, a múlt és a jövő, ha a múlt már nincs, és a jövő még nincs? Az egyházatyához képest Benjamin Franklin (†1790) Szükséges útmutatások leendő gazdagoknak című írásában egy meglehetősen tömör definíciót ad, amely mind a mai napig meghatározza gondolkodásunkat: „Time is Money”, vagyis „Az idő pénz”.

A modern ember szüntelenül mozgásban van és mozgásba hozza környezetét. A mozgás sokszor úgy tűnik, hogy önmagáért zajlik, helyben járásnak tűnik, s ebből egy sajátságos alapzaj képződik. Ha megszűnik ez a zaj a világ működésének bárminemű elakadása miatt, ránk tör a teremtés csendje, amire legtöbbször idegenkedve, üzemzavarjelként tekintünk, vagyis irritál bennünket. Charles Baudelaire (†1867) ráérzett erre a XIX. században: az emberi élet már nem alkalmas arra, hogy érzékletesen és érzéki örömöt nyerve feldolgozza mindazt a kalandot és eseményt, amely az emberre rákényszerül nap mint nap. Az átmenetek és súrlódások valóságaként a modernitás olyan elegyét hozta létre az időnek és ritmusoknak, amely már nem ad lehetőséget a kikapcsolódásra, épp ellenkezőleg: a korszak tanúit – és bennünket is – örökmozgó szerepbe kényszerítette, akinek igyekeznie kell, csak azt nem tudni pontosan: hova és miért?

Térjünk vissza pár gondolat erejéig Franklinhez. Leendő gazdagjainak azt javasolja, hogy a homokórában lepergő homokszemekből mindenki kovácsoljon saját tőkét. Szerinte a pénz nem azért van, hogy „élvezzék”, hanem hogy helyesen felhasználva újabb pénzt fialjon. Az életvitellel kapcsolatos kérdésekben Franklin legfőképpen azt hangsúlyozza, hogy a fiatalság nevelése során mindenki ügyeljen arra, hogy a mindennapok hasznosan teljenek, akár gyakorlati, akár elméleti munka tekintetében, nehogy hamarosan az elszalasztott lehetőségek miatt fájjon a fiatalok feje. Az idő ilyeténképpen felfogása nem más, mint a sikeres vagy az elherdált jövőre beváltandó csekk. Ez a gondolkodás szöges ellentétben áll az ancien régime (régi rendszer) társadalmat formáló emberének világával. Képzeljük magunkat most a Napkirály Franciaországba, ahol egy herceg jelentős összeget ad fiának, hogy költse el nagyúr módjára. Amikor a fiú hiánytalanul visszahozza apjának, az feldühödik, és a pénzt kiszórja az ablakon. Ez a fajta szocializáció – ellentétben Franklin fentebbi tanácsával – egy olyan társadalmi hagyomány szellemébe oltja be az egyént, amely szerint rangja nagyvonalúságra kötelezi. Az arisztokraták szemében a kiadások bevételek alá rendelése és a takarékosság intézménye egészen a kései XVIII. századig, de olykor még a nagy forradalom után is lenézést váltott ki: a takarékosság a kisemberek erényének jelképe. Ne higgyük azonban, hogy ez valamiféle európai specifikum lenne. A presztízsfogyasztás nyomása több társadalomban is megtalálható. Gondoljunk itt az ún. potlatch intézményére, amely Észak-Amerika északnyugati partján élő indián törzsekre volt jellemző. E tradíció értelmében egy-egy család helyzetét, rangját és presztízsét, és ezzel összefüggő társadalmi kiváltságait időről időre próbára teszi a közösség. Hogyan történik mindez? Az adott családot magas kiadásokra kényszerítik, például túl nagy lakomák vagy bőkezű ajándékok formájában. Mint Franciaországban, Angliában is a XVII. és XVIII. század egyes időszakaiban, ahol heves státusz- és presztízsvetélkedés zajlott a felső rétegeken belül, ami a nagyobb rendezvények mellett pompás épületek formájában jutott kifejezésre. Az eddig leírtak kapcsán az olvasóban azonnal bevillanhat János evangéliumának – sokak által – botrányosnak ítélt szakasza, amelyben a protestáns etikától és Benjamin Franklin mondásától elkábított lelkünk titkon inkább a spórolós tanítványoknak ad igazat a leprás Simon házában „dőzsölő” Jézussal szemben: „Ennek láttára a tanítványok bosszankodtak: »Mire való ez a pazarlás? Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani.«” (Jn 26,8-9)

Mi tehát a legalapvetőbb különbség a modernnek mondott társadalom és a régi rend között? Nálunk a legnagyobb jövedelemmel rendelkező emberek megtakarítják és beruházzák vagyonuk egy részét, ezért ha pénzüket jól fektetik be, egyre gazdagabbak lesznek. A régi rend vagyonosai viszont teljes jövedelmüket reprezentatív kiadásokra áldozták. A másik lényeges különbség a vagyonszerzésről való gondolkodás. Régen a legtiszteletreméltóbb gazdagság az öröklött, beleszületett tulajdon, a föld, és az ehhez kapcsolódó járadékjövedelem volt. A pénzkereső munka – amely modern társadalmunk egyik alappillérje – igen alacsony presztízst vont maga után. Ennek a szemléletnek a megváltozása már jóval az ipari forradalom előtt tetten érhető volt, a társadalmi szerződést megkötő, XVIII. századi felvilágosult uralkodóknál. Ők egy hatékony, tőlük lassan függetlenedő államot építgettek országukban, amelynek folyománya a modern gazdasági és jogi rendszer, a szekularizált oktatás, a művelődés- és egészségügy. A fentebb taglalt költséges és fényűző udvari élet, a ceremóniák az abszolutizmus meggyengülésével fokozatosan zsugorodni és „kispolgáriasodni” kezdett, ami összhangban volt az államháztartás takaréklángon történő égetésével. Gondolhatunk itt a „kalapos király”, II. József (†1790) sok reformintézkedésére, amely a nyilvános ceremónia radikális csökkentésével, valamint az udvari szertartási rend egyszerűsítésével vette kezdetét.

Zárszóként térjünk vissza Jézushoz, aki visszabillenti a Franklin által kizökkentett időt a pénz fogságából. A mester beszédei és magatartása arra tanít bennünket, hogy a pénz sokféle értelmű szimbólum lehet életünkben. Mindenekelőtt a pénz a hatalomnak és a hatalomtól való függésnek a jelképe s egyben eszköze is. Isten hatalma azonban nem kegyetlenkedő és kizsákmányoló hatalom, hanem fölemelő, szeretettel teli és jót akaró erő. Nekünk, akik Jézust követjük nem szabad úgy élnünk a pénzzel, mint a hatalom jelképével és eszközével. A farizeusok szemében az idegen, elnyomó hatalom személyes képviselője a római császár volt, ezért akarják próbára tenni a pénz használata ügyében Jézust. Ő azonban különbséget tud tenni a dolgok szimbolikus és valóságos jelentése közt. A császár nemcsak rosszat tett népei fölött uralkodván, hanem rengeteg jót is. Isten tervében a császári hatalom is szerepet kaphat, éppen a jócselekedetek által. Más szavakkal: a császár nem önmagáért van, hanem az emberekért. Az igazságosság törvénye pedig az, hogy mindenkinek megadjuk a magáét, ami jár neki.

Balla János Sch. P.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük