Az Oltáriszentség imádása nélkül nem jutunk el Istenhez

„Jézus elküldi tanítványait, hogy menjenek és készítsék elő a helyet, ahol majd elfogyasztják a húsvéti vacsorát. Maguk a tanítványok kérdezik a Mestert: Hová menjünk? Hol készítsük el számodra a húsvéti vacsorát? (Mk 14,12). Miközben szemléljük és imádjuk az Úr jelenlétét az Eucharisztikus Kenyérben, tegyük fel a kérdést: melyek azok a helyek életünkben, amelyekben Isten kéri, hogy lássuk Őt vendégül?”

„A vizeskorsó az ismertetőjel: a szomjazó emberiséget juttatja az eszünkbe, amely mindig keresi a vízforrást, hogy oltsa szomját és újjáéledjen. Mindnyájan vizeskorsóval a kezünkben haladunk előre életutunkon: szomjúhozzuk a szeretetet, az örömet, egy sikeres életet. És erre a szomjúságra nem ad választ a világi dolgok vízforrása, csak Isten tudja kioltani.”

„A vizeskorsós férfinak a jelképe azt fejezi ki, hogy az Eucharisztia ünnepléséhez mindenekelőtt el kell ismernünk Isten iránti szomjúságunkat. Tudatában kell lennünk annak, hogy szükségünk van az örök élet Ételére és Italára. Korunk drámája, hogy ez a szomjúság gyakran megszűnik, elhalványodik az Isten utáni vágy. Az Úr csak ott adhat új életet, értelmet és irányt földi zarándoklatunknak, ahol van egy férfi vagy egy nő egy vizeskorsóval.”

„A vizeskorsós férfi vezeti el a tanítványokat a szobába, ahol Jézus megalapítja az Oltáriszentséget. Az Isten iránti szomjúság vezet el bennünket az oltárhoz. Ha nem érezzük a szomjúságot, szertartásaink kiszáradnak.”

„Ki kell tágítani szívünket és be kell lépnünk a csodálat és az imádat nagy térségébe. Ez az Oltáriszentség előtti magatartás, szükségünk van az imádásra, ez olyan nagyon hiányzik nekünk! Ez hiányzik megmozdulásainkban, amikor összegyűlünk, hogy közösen gondolkozzunk a pasztorációról. De ha hiányzik az adoráció, az imádat ámulata, akkor nincs olyan út, ami elvezet az Úrhoz. Nem lesz szinódus sem, semmi. Az egyház is legyen egy nagy terem, ne egy kis zárt kör, hanem egy Közösség, tárt karokkal, befogadó mindenki irányában. A tökéletesek és tiszták egyháza egy olyan szoba, ahol senki számára sincs hely; viszont a kitárt kapuk egyháza, amelyik ünnepel Krisztus körül, az egy nagy terem, ahová az igazak és a bűnösek egyaránt beléphetnek.”

„Krisztus, aki megtöri a Kenyeret. Ez a szó szoros értelmében vett eucharisztikus gesztus, amely azonosítja hitünket, az Úrral való találkozásunk helye, aki felkínálja magát, hogy új életre élesszen bennünket. Ez a gesztus is felkavaró: azelőtt bárányokat áldoztak fel Istennek, most Jézus válik báránnyá és feláldozza magát, hogy életét adja nekünk. Az Úr, aki saját magát töri meg, aki nem igényel áldozatot, hanem önmagát áldozza fel, nem kér semmit, de mindent ad. Mi is arra kaptunk meghívást, hogy megéljük ezt a szeretetet. A legvégén, a mi ünnepélyes eucharisztikus liturgiáink végén is csak a szeretet marad meg. És már mostantól kezdve, a mi Eucharisztiáink átalakítják a világot olyan mértékben, amennyiben mi hagyjuk, hogy átalakítson bennünket és megtört kenyérré váljunk a többiek számára.”

„Váljunk egyházzá vizeskorsóval a kezünkben, amely szomjúságot kelt és vizet hoz. Tárjuk ki szélesre szívünket a szeretetben, hogy mi legyünk a tágas és vendéglátó terem, ahová mindenki beléphet, hogy találkozzon az Úrral. Törjük meg életünket az együttérzésben és a szolidaritásban, hogy a világ rajtunk keresztül láthassa Isten szeretetének nagyságát. És akkor az Úr eljön, újra meglep bennünket, étel lesz újra a világ élete számára. És örökre csillapítja éhségünket, egészen addig a napig, amikor a mennyei lakomán szemléljük arcát és vég nélkül örvendezünk.”

Az oldalt szerkesztette: Hrabóczki József Sándor
Lektorálta: Kovács Lajos SJ

AUDIENCIA – A Szentatya zarándokokhoz intézett beszéde (minden szerdán 13:00-kor)