Nagyböjti imádságunk: a fájdalmas rózsafüzér

„Szomorú gyász-rózsafüzér, melyet most itt végzünk,
Úr Jézus, vérontásodról most itt megemlékezünk…”
A rózsafüzér bibliai eredetű imádságok keretébe foglalt sajátos elmélkedés Jézus Krisztus életének,
szenvedésének, feltámadásának titkairól, melyeket evangéliumi részletek idéznek meg röviden,
rendszerint egy mondat erejéig. Ezek a titkok nem helyettesítik ugyan az Evangéliumot, de felidézik azt,
sűrítik a legfontosabb tartalmakat, kulcsmondatokként mintegy rögzülnek elmében és lélekben.
Az imádságtípus mai formája több évszázad alatt alakult ki, a XII. századtól megélénkülő Mária-tisztelet
az áhítatforma terjedéséhez jelentősen hozzájárult. Szokássá válását, egyéni majd közösségi használatát
szerzetesrendek ösztönözték, egyházi ajánlások támogatták, hiszen az imádság nem csak a katolikus
hívők Mária előtti hódolatát közvetítette, hanem a figyelmet Krisztusra irányította, s a hittételek
emlékezetbe rögzítésével szívbéli bűnbánatra, állandó megtérésre szólított föl.
Az imádság szimbolikus jelentéseket hordoz. Az imádkozó ugyanis
különös lelki utat jár be: az üdvözlégyekben az angyal szavaival a
történelem legnagyobb csodája és titka előtti hódolatát kifejezve
közvetlenül Máriához fordul, örömmel és fájdalommal teli emlékein
keresztül idézi föl Jézus Krisztus életének eseményeit, s mindezeknek a
megváltásban nyert értelmét. A rózsafüzérben ezek az „emlékek” idéződnek meg a hívők
előtt, hogy elmélkedve megértsék, képekben elképzeljék, érzelmeikben átéljék Jézus életének
misztériumait. Az emlékek hármas csoportját, a voltaképpeni elmélkedés témaköreit örvendetes,
fájdalmas, dicsőséges titkoknak, ill. füzérnek, olvasónak mondjuk. A keresztény hagyomány e
„háromfajta” füzért színekkel kapcsolta össze, melyek segítenek a titkokban rejtett tartalom
megidézésében és a bennük való elmélyülésben: a fehér Jézus születésének és gyermekkorának, a vörös
szenvedésének, az arany dicsőségének a jelképes színe, a közbeiktatott öt Miatyánk pedig Krisztus
sebhelyeire emlékeztet. Szimbolikus a rózsafüzérnek a liturgikus évre és a hét napjaira való elosztása is: a
karácsonyi időben az örvendetes titkokat, nagyböjt folyamán a fájdalmas titkokat, a húsvéti időben a
dicsőséges titkokat imádkozzuk. Általában hétfő és szombat az örvendetes, kedd és péntek a fájdalmas,
szerda és vasárnap a dicsőséges titkok napja, csütörtök pedig a fényességes olvasó mondásának az ideje.
A titkok második csoportja a szenvedéstörténetet idézi meg. A keresztény hagyomány a passió
mozzanatairól a kezdetektől fogva megemlékezett, a kínszenvedés helyeinek felkeresése, a via crucis
mintájára állított kálváriák és a keresztútjárás péntekenkénti szokása is emlékezetbe idézte a szeretetből
vállalt legteljesebb szenvedést. Ezt teszi a fájdalmas rózsafüzér is. Az utolsó vacsorán mondott
hálaadásból Jézus fenséges öröme sugárzik, ez tölti el mindazokat, akik e vacsora emlékezetére
magukhoz veszik az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust. De a Getszemáni-kertben e fényességes öröm
az elhagyatottság, a félelem és a kínok sötétjébe fordult, a kísértés órája következett az Atya akaratának
elfogadásáig: a megostorozás (Mt 27, 26), a tövissel koronázás (Mt 27, 27-30), a kereszthordozás (Lk 23,
26-32) és a kereszthalál (Lk 23, 33-49). Az újabb imakönyvek többnyire cselekvő mondatokban
fogalmazzák meg a fájdalmas olvasó titkait: akit értünk megostoroztak, akit értünk tövissel koronáztak,
akit értünk keresztre feszítettek. Az eredeti latin szöveg szenvedő mondatainak középpontjában azonban
Jézus áll, aki az Atya kedvéért önként vállalja mindezt. Az Atya sem szemlélője, hanem elszenvedője
mindannak, ami történik, hiszen szeretetből, az emberekért adta „keresztre egyszülött Fiát” (Róm 8, 32).
Az imádság során a fájdalmakat lélekben átéli az imádkozó is, együtt szenved Krisztussal, aki megszentel
minden szenvedést.
„Jézusom, vérontásodnak emlékezetére
Ajánljuk e szentolvasót szíved gyötrelmére.”
Soósné Dr. Veres Rózsa irodalomtörténész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük