Semmi sem közömbös számunkra ezen a világon (részlet Ferenc pápa Laudato si’ enciklikájából)

  • Több mint ötven évvel ezelőtt, amikor a világ egy nukleáris válság peremén imbolygott,
    Szent XXIII. János pápa írt egy enciklikát, amelyben nem a háború elutasítására szorítkozott,
    hanem békejavaslattal állt elô. Pacem in terris kezdetû üzenetét a „katolikus világnak” szánta,
    de hozzátette: „és minden jóakaratú embernek”. Látva a globális környezetkárosítást, most e
    bolygón lakó minden emberhez szeretnék fordulni. Evangelii gaudium kezdetű
    buzdításomban az egyház tagjainak írtam, hogy egy még megvalósításra váró missziós
    reformfolyamatot mozdítsak elő. Ezzel az enciklikával pedig különösképpen azt szeretném,
    ha mindenkivel párbeszédet kezdhetnék közös otthonunkról.

    Nyolc évvel a Pacem in terris után, 1971-ben Boldog VI. Pál pápa utalt a környezeti
    problémakörre. Olyan válságként mutatta be, amely az ember ellenőrzés alá nem vont
    tevékenységének „drámai következménye”: „Oly meggondolatlanul zsákmányoltuk ki a
    természetet, hogy fennáll a természet lerombolásának, valamint annak veszélye, hogy a
    természettel való visszaélés vétke magára az emberre száll vissza.” Az ENSZ Élelmezésügyi
    és Mezőgazdasági Szervezete előtt is beszélt annak lehetőségéről, hogy „az ipari civilizáció
    robbanásszerű fejlődésének visszahatásaként ökológiai katasztrófa” történik; hangsúlyozta,
    hogy „az emberiség magatartásának gyökeresen és sürgősen meg kell változnia”, mert „ha a
    legrendkívülibb tudományos eredmények, a leglenyűgözőbb technikai vívmányok és a
    legcsodálatosabb gazdasági növekedés nem járnak együtt valódi szociális és erkölcsi
    fejlődéssel, akkor ezek végül az ember ellen fordulnak”.

    Szent II. János Pál egyre nagyobb érdeklődéssel foglalkozott ezzel a témával. Első enciklikájában megjegyezte: úgy tűnik, hogy az ember „a természeti környezetben nem lát egyebet, mint a közvetlen felhasználás és a fogyasztás számára hasznos dolgot”. Később pedig globális ökológiai megtérésre szólított. Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy a mai ember „kevés gondot fordít a hiteles »humánökológia« erkölcsi feltételeinek védelmére”. Az emberi környezet pusztítása nagyon komoly dolog, nemcsak azért, mert Isten az emberre bízta a világot, hanem azért is, mert az ember saját élete olyan ajándék, amelyet védeni kell a pusztulás különböző formáitól. A világgal való törődésre, a világ jobbá tételére irányuló minden igyekezetünk megkívánja, hogy komolyan megváltoztassuk „életmódunkat, a termelési és fogyasztási modelleket, a bevett hatalmi struktúrákat, amelyek napjaink társadalmát irányítják”. A valódi emberi haladásnak erkölcsi jellege van, feltételezi az emberi személy tiszteletét, de a természeti világra is oda kell figyelnie, és „figyelembe kell vennie minden létezőnek a természetét és kölcsönös kapcsolódását a dolgok rendjében, a kozmoszban”.8 Következésképpen az emberi lény valóság átalakító képességének a dolgok eredeti, isteni adományozása alapján kell érvényesülnie. Elődöm, XVI. Benedek szintén felhívást tett közzé, hogy „szüntessék meg a világgazdaság működési zavarainak strukturális okait és javítsák ki azokat a fejlődési modelleket, amelyek képtelenek biztosítani a környezet védelmét”. Emlékeztetett arra, hogy a világot nem lehet úgy vizsgálni, hogy bizonyos szempontokat elszigetelve tárgyalunk, mert „a természet könyve egy és oszthatatlan”, és magában foglalja a környezetet, az életet, a nemiséget, a családot, a társadalmi kapcsolatokat stb. Következésképpen „a természet károsítása szorosan összefügg azzal a kultúrával, amely az emberi együttélést is alakítja”. Benedek pápa azt ajánlotta, hogy ismerjük el: a természeti környezet tele van felelőtlen magatartásunk okozta sérülésekkel. A társadalmi környezetnek is megvannak a maga sérülései. Ám végeredményben mindegyiknek ugyanaz a baj a gyökere, mégpedig az a hiedelem, hogy nem léteznek vitathatatlan igazságok, melyeknek életünket irányítaniuk kell, s ezért az emberi szabadságnak nincsenek korlátai. Megfeledkezünk arról, hogy „az ember nem pusztán önmagát létrehozó szabadság. Az ember nem önmaga hozza létre önmagát. Az ember szellem és akarat, de természet is.” Atyai aggodalommal annak felismerésére hívott minket, hogy kárt szenved a teremtés, „ha mi magunk vagyunk a végső mérce, ha minden egyszerűen a mi tulajdonunk, és ha a fogyasztás kizárólag minket vesz figyelembe. A teremtett világ eltékozlása akkor kezdődik, amikor már nem ismerünk semmilyen tekintélyt magunk felett, hanem csak saját magunkat látjuk.”
  • Az oldalt szerkesztette: Hrabóczki József Sándor
  • Lektorálta: Kovács Lajos S

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük