Tanítás a keresztvetésről

Egyértelmű bizonyítékaink vannak a korai atyák írásaiból, hogy a keresztvetés gyakorlatát az ókeresztény egyház már a második században ismerte és alkalmazta. A rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy a hívők a keresztet eredetileg nem a mai formában „rajzolták” magukra, hanem a hüvelyk- vagy mutatóujjukkal jelölték meg vele saját homlokukat. Ezt a patrisztikus irodalomban számtalan utalás tanúsítja, és egyértelműen összefügg a Szentírás bizonyos hivatkozásaival, elsősorban Ezékiel próféta látomásával (Ez 9,1–11). E szerint az Úr csak azokat kímélte meg öldöklő angyalainak haragjától, akiket – mivel nem vettek részt a bálványimádásban – egy kerub a homlokukon megjelölt (a Tau betű kereszt alakú jelével). Ez visszhangzik Szent János apostol jelenéseiben is (Jel 7,3; 9,4 és 14,1).

„Minden mozdulatunk előtt – írja Tertullianus –jövés-menésünk során, amikor lábbelinket és ruhánkat fölvesszük, amikor mosakszunk, amikor étkezünk, amikor meggyújtjuk lámpásainkat, fekve vagy ülve, minden közönséges foglalatosságunk közepette homlokunkat megjelöljük a kereszt jelével” (De corona). Más atyáktól tudjuk, hogy a keresztények között nem csak a homlok megjelölése volt elterjedt, gyakran az ajkukat (Szent Jeromos) és szívüket is (Prudentius) hasonlóképpen áldották meg. Ez ma is szokásban van az evangélium olvasása előtt, vagy egyes szentségek (betegek kenete) és szentelmények (hamvazkodás) kiszolgáltatásakor.

Valószínűnek tűnik, hogy a ma közismert, nagyobb keresztvetésünk (homloktól mellig és válltól vállig) általános bevezetése a monofizitizmus és monotheletizmus által kiváltott, a IV. századtól a VII. századig elhúzódó hitviták közvetett eredménye. A hüvelykujj vagy az egyetlen mutatóujj használatát jelképes okokból fokozatosan fölváltotta a két ujj (a mutató- és a középső ujj, illetve a hüvelykujj és mutatóujj) mint Krisztus két elválaszthatatlan, de keveredés nélkül egyesült természetének és két teljes értékű (isteni és emberi) akaratának nyilvános kifejezése (és megvallása). Valamivel később a keleti keresztények nagyobb része már három ujjat használt: a hüvelyk-, mutató- és középső ujjat, míg a gyűrűs és kisujj vissza volt hajtva a tenyéren. Az előbbiek a Szentháromság-Egy Isten három személyét jelölték, míg az utóbbiak a Krisztusban keveredés nélkül egyesült két természet vagy akarat szimbolizálására szolgáltak. Ugyanakkor, ha a papok nem magukat, hanem más embereket vagy tárgyakat áldottak meg, ujjaikat úgy tartották, hogy megformálják vagy az ICXC (Iesous Christos) Krisztus monogramot, vagy a görög IXC kezdőbetűket, ami a Jézus Krisztus, Üdvözítő (Iesous Christos Soter) rövidítése.

A források ugyan gyérek, és nem egyértelműek, de úgy tűnik, hogy eleinte a nyugati keresztények is úgy jelölték meg magukat a kereszt jelével, mint a keletiek többsége. Európa egyes területein, elsősorban a mediterrán régióban ma is ez az általános gyakorlat. Arrafelé ugyancsak elterjedt szokás, hogy a keresztvetés után ajkukhoz érintik – megcsókolják – a hüvelyk- és mutatóujjuk fölső percével megformált apró keresztet.

Valószínű, hogy a keresztvetés közben az oldalirányú mozgás is keleti módra, eleinte jobbról balra haladva történt, ezt diktálná a liturgiában általános „jobbkéz-szabály” is, melynek lényege, hogy a jobb oldal (kéz és láb) mindig elsőbbséget élvez a ballal szemben. Bizánci rítusú barátaimtól hallottam, hogy mivel a szent liturgia alatt a nép felé forduló pap a nyugaton is szokásos rend szerint, vagyis föntről lefelé, balról jobbra rajzolja a keresztet a hívek irányába, ők nem tesznek mást, mint egyszerűen lekövetik az áldó mozdulatot. Ezek szerint tehát innen eredeztethető, hogy a hívek – letükrözve a papi gesztust, a vízszintes irányú mozgást jobbról balra haladva végzik el. Bármit is gondolunk erről az elméletről, bizonyítékunk van arra, hogy a nyugati kereszténység liturgikus gyakorlatában is élt a keresztvetés ma egyértelműen keletiként fölfogott sorrendje.

Az érett középkorban – talán egy-két elszigetelt kivételtől eltekintve – már biztosan általános a mai latin gyakorlatból ismert balról jobbra haladó mozdulat, melyhez természetesen – mint a liturgikus gesztusok szinte mindegyikéhez – születtek allegorikus, lelki magyarázatok.

Valószínűsíthető, hogy a keresztvetéseket már a korai időktől kezdve kísérték bizonyos szövegek, invokációk, áldó formulák, attól függően, hogy milyen keresztvetésről volt szó és pontosan milyen kontextusban. A rendelkezésre álló források többféle invokációt megőriztek: „A Krisztus jele”, „Az élő Isten pecsétje”, „Jézus nevében”; „A Szentháromság nevében”, „A mi segítségünk az Úr nevében”, „Istenem, jöjj segítségemre”. A legelterjedtebb formula nyugaton: „Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”, keleten pedig: „Szent Isten, szent erős, szent halhatatlan, irgalmazz nekünk!”

A keresztvetéseket aszerint is lehet osztályozni, hogy a hívek jámbor buzgalomból magukat jelölik meg vele, vagy a papok (és más szolgálattevők) liturgikus környezetben gesztusként alkalmazzák. A papi áldások tekintetében a nyugati hagyomány kétféle kéztartást ismer: a valószínűleg ősibb kétujjas áldást: vagy a mutató- és középső ujj egyenes összeszorításával, vagy úgy, hogy a mutatóujj egyenes, a középső új pedig kissé legörbül (az IC – Iesus Christus – monogramot formálva). Ezt a gesztust látjuk több ikonografikus ábrázoláson és a pápákról készült hagyományos képeken. A másik variáció az, amit a liturgikus könyvek rubrikái előírnak úgy a papoknak, mint a ministránsoknak: e szerint az áldás nyitott tenyérrel és összeszorított, egyenes ujjakkal történik. A szimbolikus magyarázatok szerint ez Krisztus öt szent sebére emlékeztet bennünket.

Persze a gesztusok és a hozzá kapcsolódó szavak helyes megtartása mellett legalább olyan fontos a mögöttes lelki tartalom is. Keresztvetéskor a megváltás jelét vesszük magunkra, hiszen e jelben van a mi üdvösségünk. E jeltől betegesen retteg és szűkölve menekül ősi ellenségünk, a hazug kígyó, a lelkek pusztulását kereső ordító oroszlán. A liturgikus (allegorikus ihletésű) magyarázatok valamelyikét – pl. a fönt idézett Brigitta-rendi apácáknak ajánlottat – észben tartva igyekezzünk mélyebb lelki tartalommal megtölteni a mozdulatsort! A keresztvetés nem üres gesztus, hanem egyrészt imádság, másrészt (főleg, ha a keresztségünk malasztjára emlékeztető szenteltvíz használata is kíséri) valódi szentelmény, amely a megfelelő lelki diszpozíciók megléte esetén kegyelemközlő erővel rendelkezik.

Dr. Alácsi Ervin János alezredes, vezető kiemelt tábori lelkész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük