Ignác a testvérünk! Gondolatok a betegek világnapjára
„Biztosan azt a közmondást mondjátok rám: Orvos, gyógyítsd meg magadat! Amiről hallottuk, hogy megtörtént Kapernaumban, tedd meg itt is, a saját hazádban!” Lk 4,23
Úgy emlékszem, 12 éves lehettem, amikor jó szüleim, akik valahogy mindig kitalálták a gondolatomat, karácsonyra megleptek egy „Kis biológus” szettel. Ma is emlékszem a dobozára, az igénytelenül nyomtatott, fakó, német feliratú kartonra. Benne sok feleslegesnek ítélt „izé” között, ott csillogott vágyaim tárgya a maga hűvös tökéletességében: egy mikroszkóp. Legfeljebb egy arasznyi műanyag házból állt a szerkezet, de az optikája Zeiss! Kipirult arccal vettem birtokba a fekete-ezüst fröccsöntött holmit. Nem maradt figyelmem a társuló szellemi ajándékra. (Szüleim szerint szellemi ajándéknak mindig kellett lenni.) Csak a téli szünet vége felé, unalmamban lettem fi gyelmes a könyvre a fa alatt. Az Élet és Tudomány sorozat karcsú kötetére: „Sebészkés és szemtükör”. Belelapoztam a képek miatt. Akkor találkoztam először Semmelweis Ignác nevével. Faltam a fejezetet, amely róla szólt. Egy fiatal magyar orvos küzd az anyákért. Csak annyit értettem akkor, hogy ő egy hős. Csatázik az elemekkel, és nincs fegyvere, csak igaza, és éreztem, hogy az ő oldalán állok. Olyan akarok lenni, mint ő. Története a mai napig kísér, sokszor gondolok rá, erre a kicsit köpcös, bajuszos, nyílt tekintetű, tar fejű emberre, aki 47 évesen már halott volt. Az a kór vitte el, ami ellen életében küzdött. Az ő tudománya mindössze annyi volt, hogy megértette: maga az orvos viszi át a halálos kórt a vajúdó anyába mosatlan kezével. Ó micsoda szentségtörés! Az orvosi kart tenni felelőssé a gyermekágyi lázért? Nekimenni a bécsi akadémiai hatalmasságoknak, a nagy szakmai tekintélyeknek? Hol a bizonyíték? Hol vannak az argumentumok? Mindössze annyi volna a nagy tudomány, hogy klórmésszel kell kezet mosni vizsgálat előtt és után? Ugyan!? (Pasteur és Koch felfedezései a mikrobákról még a jövő zenéje.) Ám, ha ránagyítunk a képre, lehántjuk a történelem hagymaleveleit, előttünk áll a mindenkori gyógyító alakja. A szenvedélyesen gyógyító, betegeiért élő, értük minden kockázatot, nekifeszülést, harcot vállaló, önmagát nem kímélő gyógyító képe.
Hol vannak ma ők? Szerintem itt élnek közöttünk. Ismerik testünket-lelkünket gyermekkorunk óta. Elkísérnek a bölcsőtől a koporsóig a legkisebb faluban, vagy a nagyvárosi klinikán. Nem fogadnak el hálapénzt, ügyelnek havi 10-et, kimennek terepre minden hívásra éjfélkor is, felveszik a telefont, és válaszolnak a kérdésre zokszó nélkül. Ülnek a szakirodalom felett, felhajtják a legújabb gyógyszert és gyógymódot, megkeresik a legjobb ellátó helyet és végig követik betegük sorsát, nem hagyják magára. Szembeszállnak a fi nanszírozás bürokráciájával, tartják a lelket szülőben, gyerekben, családban. És igen! Itt vannak az ápolók, asszisztensek, gyógytornászok, dietetikusok, pszichológusok, sőt a kórházi takarító, portás, mindenki, aki lelke mélyéről járul hozzá a gyógyítás csodájához. Hősök ők is. Kicsi hősök, de hősök. Azért kelnek fel reggel, hogy aznap is átéljék az isteni csodát: gyógyítani jó. A gyógyítás az élet. Nemcsak a mi életünk, de az övék is,mert a gyógyításban fel lehet oldódni, meg lehet felejtkezni a saját bajról, oda lehet adni az életet másokért.
Helyben vagyunk! Nekünk, keresztyéneknek beszédes a mindenkiért odaadott saját élet szóösszetétel. Nem tudunk másra gondolni, csak Krisztusra, aki az életét adta értünk. Nemcsak betegségből gyógyított az evangéliumok szövege szerint, de életünket gyógyította meg. Miezt úgy mondjuk üdvösség. Latinul: salus. Ez a szó a gyógyulás, a jó közérzet, életképesség megfelelője. Egészség, gyógyulás, üdvösség összetartozik. Mint annak a Semmelweis kori családapának az üdvössége, aki általa kapta vissza feleségét és gyermekét, tehát az életét.
A betegek világnapján is gondoljunk a gyógyítókra! Kérjük, hogy legyen erejük, kitartásuk, szenvedélyük a gyógyításban minden körülmény ellenére, ahogy neki, Krisztusban testvérünk Ignácnak volt mindhalálig.
Rideg Gyula kórházlelkész