A sokszínű Kárpát-medence

Úton lenni a XVIII. és a XIX. századi Magyarországon
Alapfokú tanulmányainkból még rémlik, hogy a Kárpát-medence a Duna és a Tisza, valamint a hozzájuk
kapcsolódó mellékfolyók vízgyűjtő területe. Az árvízmentesítések és folyószabályozások előtt óriási
területek voltak víz alatt, s az ország a török kor utáni lepusztult állapotából csak lassan tért magához.
Ennek következtében még az 1770-es években is találunk példát arra, hogy bizonyos alföldi településeken
egész évben csónakkal közlekedtek, kiváltképp akkor, ha a szomszéd faluba vagy városba akartak eljutni.
Ha valaki utazni kívánt volna a XVIII. századi Magyarországon, akkor
fel kellett készülnie, hogy a legváltozatosabb domb- és hegyvidékek,
füves puszták vagy lápvidékek keresztezik útját. Módosabb emberek, főleg külföldi
utazók leginkább delizsánszon (régi lófogatú személyszállító postakocsi) járták az országot, s emitt
meghatározott lóváltó postaállomásokon keresztül jutottak el utazásuk végpontjába. Ha valaki mégis el
akart térni ettől a meghatározott úttól, akkor fogadhatott parasztszekeret útja folytatásához. Az utak
fontosságára utal II. József (1780–1790) azon utasítása a Helytartótanácsnak, hogy írják össze a meglévő
katonai, kereskedelmi és egyéb utak állagát, hogy azokon el lehessen majd végezni a megfelelő
munkálatokat.
Milyen időjárásra számíthattak a helyiek, illetve a Magyarországra érkezők, ha útra kívántak kelni? A
témában eligazítást nyújthat egy 1814-ből ránk maradt olvasói levél, amit a Nemzeti Gazda című
folyóiratnak küldtek be:
Voltak ezen a tájon (Tisza és Maros vidéke) 1790-től fogva a szárazság miatt sok mostoha és terméketlen
esztendők, de csak egy-egy magánosán (…) s így csak maradt egyikről a másikra valami zsugorgatott
gabonaeleség és takarmány. Ez utóbbi hiányosságot rendszerint helyre ütötték a Tisza, Körös és Maros
elöntésein lévő kaszálórétek. (…) az 1813-nak bekövetkezett ínsége, és a nyomorúságnak mintegy felső
fokára rúgtatta rémületünket, midőn júliusban, a már félig eltakart rétiszénákat az említett folyók árja
elborította (…) a kenyérnekvalót és más élelmet úgyszintén messze földről kellett összehordanunk. (…)
Valóban furcsa égtájon fekszik ez a mi Hazánk (…) A szörnyű esőzések miatt kétszer félbeszakasztott
nyomtatás (értsd: a gabonaszemek kitaposása a learatott kalászból) miatt ugyanannyiszor 8 forintról 20-
ra, 6 forintról 12-re nevekedett egy köböl búza ára.
A Duna Győrig elsőrendű közlekedési útvonal volt a kor emberének. Hátulütője „csak” árvizei voltak,
amelyek azonban jelentős területeket borítottak el. Mellékfolyóinak (Rábca, Marcal, Vág, Nyitra, Garam,
Ipoly, valamint a Dráva-Mura) területeit leginkább az elmocsarasodás jellemezte. A felsoroltaktól
is kisebb folyókon, ahol leginkább gátasmalmok működtek, a
malomgátak okozta feltöltődés, a tavaszi s az őszi árvízveszély jelentett
nagy veszedelmet a környék lakóinak. A szabályozás előtt álló Tisza
lefolyásai szintén nem kevés problémát okoztak a lakosságnak:
hatalmas területek állandóan víz alatt álltak, majd az ár elvonultával
elmocsarasodtak. A szabályozási munkák megindításakor a Tisza-völgyben működő vízimalmok
száma több mint tízezer volt. Érthető módon a folyószabályozás első feladata a malomgátak mielőbbi
elbontása és ezzel a víz szabad folyásának biztosítása volt.
Honnét értesülhetünk még a Kárpát-medence XVIII–XIX. századi természeti környezetéről? Többek
között a vármegyei tisztiorvosok jelentéseiből, ők ugyanis hivataluknál fogva is kötelesek voltak számot
adni a megye éghajlati, időjárási és egyéb természeti adottságairól, sőt még a bekövetkezett természeti
csapásokról is. Johann Georg Hoffinger (1756–1792) orvos 1791- ben kiadott munkájában (Vermischte
medizinische Schriften) részletesen beszámolt Selmecbánya (németül Schemnitz) környékének természeti
adottságairól. A leírás szerint az évszakok arrafelé változó hosszúságúak, a rövid tavasz többnyire csak
júniusban köszönt be, a nyár is rövid, az ősz pedig szeles és barátságtalan. A tél igen sokáig tart, és csak
ritkán olvad el a jég március idusa előtt. A vidék hegyeit hatalmas erdőségek borítják, melyek a környék
bányáihoz és építkezéseihez szükséges fát biztosítják.

Más típusú, kevésbé „szakszerű” források a ránk maradt útleírások. A keszthelyi Georgikon egykori
kiváló tanára, majd igazgatója, Asbóth János (1768–1823) is készített egyet a Balaton-felvidékről.
Feljegyzésében Tapolca környékét úgy írta le, hogy bár a „térség többnyire mészkövekkel vagyon
meghintve”, a föld mégis könnyen művelhető és termékeny. Az Eger-patak mentén barangolva az
összeszűkülő völgyben kevesebb művelhető földterületet talált, ám kitűnt, hogy a kis Kapolcs falu
határában kilenc(!) malom is működött. Ráadásul a falu mellett, az egyik hegy oldalában olyan kőport
bányásztak, amelyet Úrkútra szállítottak, ahol Zichy gróf műhelyében üveggyártásra használták fel.
Balla János Sch. P.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük