Mintha a mozifilm valósággá lenne: Szent László

Szent István vagy épp Szent László sokak számára szobrokat, meséket, ködös múltbéli heroizált alakokat sejtetnek. Különösen a modern mítoszokkal egybevetve tűnnek annak: legyen szó Luke Skywalkerről, Picard kapitányról (Star Trek), vagy például a mai Marvel hősökről. Picard kapitány is igazi vezető volt, aki nehéz morális helyzetekben hozott megszívlelendő döntéseket; harcolt, ha kellett, de sokszor nem is testi erőszakkal, hanem a szavaival győzött. Hasonlóan Obi-Wan Kenobihoz (Star Wars), a másik számomra vonzó karakterhez, aki egyszerre volt harcos, és hitt valami nála sokkal nagyobb erőben.

Mesék ezek, mítoszok, de amiből merítkeznek, az mégis a valóság. Meglepő módon már katonalelkészként találkoztam a számomra unalmasnak és avíttnak tűnő szentek másik arcával is. Ehhez az kellett, hogy többet olvassak a szentekről, és hogy tudjak a sorok között is olvasni. Szent Erzsébet kevésbé elvont és a szentekre nem jellemző vonásairól olvasva változott meg bennem valami. Erzsébet eleven lány volt, aki nem volt hajlandó átvenni az udvari szokásokat, tánc helyett vadul lovagolt, nem volt hajlandó megtanulni a nőknek akkor kötelező tipegő járást, férjével (a kor szokásaival szembe menve) egy asztalnál evett és beszélgetett, természetesen miután hangosan üdvözölte és a nyakába ugrott. Sokak rosszalló tekintete követte ilyenkor. Ha egy mozifilmben látnánk (mint a hozzá hasonlóan nonkonformista, Jane Austen Elizabeth Bennetjét), sok mai lány példaképe lehetne, de csak kimért, ájtatos szentképeket látunk róla, szelíd rózsákkal a kezében.

Így vagyunk Szent Lászlóval is, akinek a szentképei alabárdot, koronát, angyalt láttatnak. A Trónok Harca filmsorozat talán a trónviszályokat és a királyságok közötti harcokat is sokak előtt érdekessé tette. A magyar történelem sem áll messze az ott látott nyers erőszaktól, intrikáktól és különös történeti csavaroktól: a megvakított Vazul unokája, László Lengyelországban született, anyja lengyel volt. Amikor sörrel koccintunk a lengyel barátainkkal, akkor gondoljunk erre a közös pontra is a sok más mellett!

László csak 14 éves volt, amikor apjával Magyarországra érkezett; nem magányosan, hanem egy sereg élén. Az apja és az akkori magyar király ügye miatt. A magyar királynak volt ekkor egy 7 éves, Salamon nevű fia, aki később szintén király lett. Tegyük hozzá – és a későbbiekben ez lényeges lesz –, a középkorban egy 14 éves fiú már felnőtt férfinak számított.

A legendák egyértelműen beszélnek szentünk nagyszerű viselkedéséről, de nem tudjuk mennyi érdeme lehetett mindebben Lászlónak. Az úzok elleni támadás idejéből maradt fenn a jól ismert László-legenda, ami a pogány kun vitéz elleni harcot taglalja. E legenda szerint László ugyanis egy pogány vitéz lován meglátott egy elrabolt lányt, akiről úgy gondolta, hogy a váradi püspök leánya lehetett. (Akkoriban más idők jártak, előfordult, hogy egy püspöknek gyermeke volt.) László utánuk eredt, de mivel korábban megsebesült, és lova sem tudta utolérni őket, a lánynak kiáltotta oda, hogy vesse le magát az őt elrablóval együtt a földre. A lány megtette, László pedig levágta a pogány lovast.

Ki gondolná ma, hogy egy szent életű ember fel sem kínálja a megmenekülést az ellenségének. A megértésben talán segít nekünk egy alkotás.

Aki járt már Szekszárdon, a Béla téren láthat egy szobrot, ami egy nagy iniciálét, egy P betűt és benne egy lovagot meg egy lányt formáz. Ennek alapja egy 1358 körüli mű, a Bécsi Képes Krónika lapja, mely Szent Lászlót ábrázolja, aki megmenti a lányt. Az a különös benne, hogy ebben a lovagkirály leszáll a lováról. Sok száz évvel később, 1849-ben, a világosi, pontosabban a szöllősi mezőn történt fegyverletétel során is a katonák Görgei Artúr vezetésével lovuk hátán tették le a fegyvert. Ez a magyar lovas ember méltóságának szimbóluma. Az tehát, hogy László leszállt a lováról, különös, hiszen talán lándzsájával elérte volna a pogány vitézt biztonságos magasságból is. Az ok talán az, hogy László megvívott a vitézzel, mert a lányt csak csellel tudta megmenteni, de mikor a vitéz már a földön volt, egyenlő módon akart vele harcolni.

László legendái meglehetősen merészek. Mózeshez hasonlóan vizet fakasztott a sziklából, az éhezőknek – Jézushoz hasonlóan – imádságával ételt szerzett, csak itt hal helyett bölényeket és szarvasokat. Nem utolsósorban imaélete is misztikusnak mutatkozik, hiszen egy beszámoló szerint László levitált, vagyis lebegett a föld felett ima közben.

Egy másik legenda szerint a korabeli királyi sereg táborában óriási járvány tört ki. László fogta íját, és kilőtt vele egy nyilat. Azt a növényt, amelyet eltalált, ma is Szent László füvének hívják. Ennek a fűnek a levele gyógyította meg az összes katonát, és a velük tartó minden embert. Haditettei földi életén túl sem értek véget. A török időkben, amikor Nagyvárad alá értek az iszlám seregek, egy kis magyar ellenálló csapat élén felbukkant egy lovag, akin nem fogott nyíl, sem kard, sem más fegyver, s akinek köszönhették az első győzedelmes védelmet. Állítólag eközben a végig üvegbúra alatt őrzött Szent László lovasszobor megizzadt, ami jeles bizonyítéka volt annak, hogy László tért vissza a magyarok megsegítésére – így tartja legalábbis a monda. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy László arcképe a torinói lepelhez hasonló Jézus-arc, akkor talán már meg sem lepődünk az előbbieken. Nem véletlen tehát, hogy ő lett a magyar katonák védőszentje.

Markovics Milán Mór őrnagy
Katonai Ordinariátus pasztorális helynöke

INTER ARMA CARITAS – A tábori lelkészség és a Honvédelmi Minisztérium műsora a hazaszeretetről (Szerkesztő: Fodor Endre – minden szerdán 19:25-kor)

(Kép forrása: szentlaszlo.hu)