Jelenits atya az oktatásról

Dömötör Ildikó készített beszélgetést Jelenits István atyával, melynek egy rövidített, szerkesztett változatát osztjuk meg olvasóinkkal. A teljes beszélgetés visszahallgatható a Mária Rádió archívumában (2022. február 28-i adás, Hitvalló című műsor).

Dömötör Ildikó: Minden generáció azt mondja, hogy „ezek a mai fiatalok, bezzeg a mi időnkben, amikor mi voltunk fiatalok”, Ön már több generációt látott felnőni, mennyire igaz ez a mondás, és a mai fiatal generáció annyival, idézőjelben mondom „rosszabb”, mint a korábbiak voltak?

Jelenits István: Mindig azt gondoltuk, hogy az a legrosszabb, amit átélünk, és ebben van is valami igazság, mert ez váratlanul ér, és akkor nehezen tudunk mit kezdeni vele, és fel vagyunk háborodva miatta. Azt hiszem, hogy minden kor abban a gondolatban élt, hogy neki a legnehezebb, erre lehet a legkevésbé felkészülni, többinek tanulságait már megérlelte a világ valamiképpen, s ez pedig új nehézségeket jelentett a felnőttek számára, vagy az életirányítók számára. Tehát nem olyan könnyű a fiataloknak tanácsot adni vagy vonzó példát szolgáltatni. A legelső közös nevező, hogy az újra megnyíló készség meglegyen az emberben, ez a felnőttek számára kötelező. Tehát fel kell ismerniük, hogy nem az ő életük ismétlése zajlik a gyerekek életében. Szerintem azért olyan furcsa ez a mai ember számára, mert az életnek a sebessége gyorsult fel nagyon, tehát egy emberöltő alatt több ilyen átalakulást is átél az ember.

Akkor egy ilyen világban hogyan tudunk segíteni a fiataloknak?

Elsősorban akkor tudunk segíteni, ha nagyon figyelünk rájuk. De nem abban a hiszemben, hogy magunkhoz kell őket hasonlítani, hanem abban kell segíteni őket, hogy a saját tapasztalataikat megnevezzék, feldolgozzák, vagy azok között eligazodjanak.

Ahogy én követem ma az eseményeket, nem érzi jól magát a pedagógus sem a jelen helyzetben, a gyerek is szenved, és a szülő is panaszkodik.

Ez nem azt jelenti, hogy a mai gyerekek rosszabbak, mint a régiek, hanem más helyzetben vannak. Tehát tényleg egy olyan világ veszi körül őket, ami más, mint amiben a szülei részt vettek. A szülő gyerekkora példaértékű lehet a gyerek számára, csak az a lényeg, hogy ne azt adja át a gyerekének, aminek ő örült egykor, hanem annak a felfedezésében segítsen neki, amilyen helyzeteket a gyerek kap most. Gondolkodjanak együtt.

Ha a gyerek azt látja, hogy ezek a hívő emberek nemcsak egy beszajkózott leckét hisznek, hanem tényleg gondolkodnak, megél bennük az, amit kaptak, és elevenen rezonál arra, amivel most találkoznak, akkor tisztelni fogják. És akkor tisztelik, ha gondolkodó embernek találják az oktatókat, és nem egy elbizakodott masinának, aki a maga leckéjét is számon kéri másokon is. Régen lassabban telt az idő, most sokkal gyorsabban érnek új helyzetek, tehát a gyerekek sokszor meg is előzik a felnőtteket.

Nem tudom, hogy hol olvastam, hogy a gyerek ma bemegy az iskolába, és úgy érzi magát, mintha egy skanzenbe menne be, mert tulajdonképpen az egész struktúra az elmúlt 200 évben nem sokat változott. Ugyanúgy ülnek a padban, ugyanúgy 45 percig tart az óra, ugyanúgy beszél a tanár.

Jó példa a zene, mert a régi zene nem halt meg azzal, hogy jött új. Az új zene nem öli meg a régit, hanem tovább táncolja. És valahogy ezt kellene máshol is így átvenni. Ugyanakkor a gyerekben is biztos van egy kísértés arra, hogy szembenállásként képzelje el a mait a régivel, hogy az új azért, mert élő, semmibe veszi a régit, azt, ami előtte volt, mert ő most okosabb azoknál, akik akkor élték a világot. De ez nem így van.

Ha most egy szülőnek tanácsot adna, hogy hova írassa a gyermekét, akkor mit javasolna, miért lenne jobb, ha egyházi iskolába íratná? Mi az a plusz, amit hozzá tudna adni?

Abban az esetben írassa egyházi iskolába, ha ő érzi a szülői felelősségét, hogy a saját hitét is átadja a gyerekének, és olyan környezetben neveljék, ahol ez a hit magától értetődő vagy otthonos. Valamit hordoz az is, hogy keresztvetéssel kezdik az órát. Akinek erre igénye van, annak legyen lehetősége arra, hogy ilyen környezetben folyjék a nevelő munka, a másikban meg más környezetben.

A mai iskolarendszert az a kritika is éri, hogy nem az életre nevel.

Gondolkodjanak! A tanításban nem azt kell megtanulni, hogy mit csináljanak az életben, hanem azt, hogy hogyan gondolkodjanak! Az élet sokkal gyorsabb, mint valaha volt. Sokkal hamarabb válik egy szemlélet meghaladottá, és ezt a versenyfutást nem győzi már az iskola sem. Nem tud gyorsabb lenni az életnél. Ezért arra neveljen, hogy meg tudjuk különböztetni az értékeset a kevésbé értékestől vagy a talmitól. Ez a leghasznosabb, amit tehet.

PERIKÓPA – Jelenits István piarista atya szentírásmagyarázata (kéthetente vasárnaponként 14:00-kor; június 5., 19.)

(Fotó: Földházi Árpád I mandier)