„Bakancslista”

Nem tudom, hogy egy vallásos ember hívhatja-e azokat a dolgokat, álmokat, amiket még földi életében meg akar valósítani „bakancslistának”. Mindenesetre ez a fogalom nem ismeretlen az emberek előtt, használják és értik. Én is értettem, amikor édesanyám arról beszélt, hogy Európa kisebb-nagyobb zarándokhelyein járt már, a „bakancslistáján” még egy nagy zarándokhely maradt, ami nem a vén kontinensen van, hanem a nagy vízen túl, Mexikóban. Az amerikai kontinens legnagyobb zarándokhelye a guadalupei kegyhely. Voltunk együtt Lourdes-ban, a nemzetközi katonai zarándoklaton, elzarándokoltunk Mariazellbe, Montserratba, Csíksomlyóra, imádkoztunk közösen Cze˛stochowában a fekete Madonnához, és most, amikor minden kedvezően alakult (egészség, COVID-helyzet, szabadság) elérkezett az idő, hogy elzarándokoljunk a Guadalupei Szűzhöz is.

Egy zarándokútra másképp indul az ember, mint egy kirándulásra vagy üdülésre. Nemcsak az úti- és kézipoggyászát pakolja össze, hanem a lelkében sok-sok mindent magával visz, ugyanakkor helyet készít, hogy sok lelki kincset tudjon magával hazahozni.

Hogy jobban megértsük a kegyhely fontosságát, röviden meg kell ismerni a jelenés történetét és a helyi őslakosok hitét. Az ide érkező ferences atyák nagyon bölcsen látták a rájuk váró feladatot és mérlegelték a helyzetet. Szétválasztották a vallás és a vallásosság fogalmát. Megállapították, hogy a helyi lakosok vallása távol áll a kereszténységtől, de vallásosságuk, hitük buzgóságát irigylésre méltónak találták. Az őslakosok hitében is szerepelt egy „ősanya istennő”, így talán a mi magyar őseinkhez hasonlóan a Mária kultusz, az Istenanya tisztelete könnyen eljutott a szívükhöz.

A Szűzanya 1531. december 9-én jelent meg egy „indiánnak”, Cuauhtlatoatzinnak (Beszélő Sas), aki a keresztségben a Juan Diego nevet kapta, és akit 2002-ben, mexikói látogatása alkalmával II. János Pál szentté avatott. A jelenés a Mexikóvárostól északnyugatra fekvő Tepeyac-dombon történt.

A ragyogó, aranyködbe burkolódzó nőalak Isten Anyjaként mutatkozott be, és arra szólította föl Juan Diegót, hogy menjen a püspökhöz, és közölje: „Azt
akarom, hogy templomot emeljenek e helyen!” A püspök égi jelet kért a jelenés hitelességének bizonyítására. December 12-én a Szűzanya virágokat küldött neki, melyek átadásakor a köpenyen, melyben a virágokat Juan magával vitte, csodálatos módon megjelent Mária képe. Ez a köpeny (tilma) a mai napig őrzi a csodálatosan megjelent Mária-képet, túlélve baleseteket, merényletet, földrengést. A köpenyre festett kép a lehajtott fejű, imára kulcsolt kezű, dicsfénnyel övezett, félholdon álló Szüzet ábrázolja a Krisztus-gyermek nélkül; a félholdat angyal tartja. Miután a püspök meggyőződött az „indián” szavainak hitelességéről, hamarosan kápolna épült a helyen. Juan Diego ott maradt a kápolnában, és az arra járóknak ő maga mondta el a történetet. Hittek neki, mert értették a nyelvet, a jelképrendszert és az üzenetet.

Miért is érdekli az embereket annyira ez a zarándokhely? A guadalupei kegyhely a jelen csodája. Bizony, a többszáz éves ruhadarab nem megy tönkre, a kép csodálatos módon jelent meg és több balesetet, merényletet túlélt, az igazi csoda mégis az, hogy Mária megjelenése a keresztény hit terjedésének előmozdítója lett. Mária, ahogy földi életében, úgy azóta is az ő Fiát adja a világnak. Máig a kontinens patrónájaként tekintenek rá, és imádkoznak hozzá. Nincs ház, bolt, autó, ahol a képét ne őriznék, ahol ne fohászkodnának hozzá.

A világ legnagyobb keresztény zarándokhelyére magunkkal vittünk szívünkben sok embert, barátot és ügyet, amiket imáinkban a Guadalupei Szűz elé terjesztettünk. Kicsit kevésnek tűnt az idő a bazilikában, de amint említettem, a Guadalupei Szűz végigkísért minket utunkon, nemcsak képével, de szeretetével is. Hívjuk Máriát akár Fatimai Szűznek, Magyarok Nagyasszonyának, vagy Guadalupei Szűznek, égi Édesanyánk mindig szeretetét árasztja felénk földi zarándokutunkon.

Kálinger Roland alezredes,
tábori lelkész/Rozsé atya