A Laudato si’ enciklika tanítása az emberközpontú gazdaságról
Gyakran hallható leegyszerűsítés, hogy a Laudato si’ „zöld”, környezetvédelmi enciklika volna. Ferenc
pápa írásának és gondolkodásmódjának ismerői ilyenkor figyelmeztetni szoktak arra, hogy ez csak
korlátozottan igaz. Az ugyanis tény, hogy a teremtett világ iránti felelősséggel ilyen hangsúlyosan
foglalkozó enciklikát még egyetlen korábbi pápa sem adott ki. Maga a Laudato si’ viszont sokkal többről
szól, mint csupán a környezet, a teremtett világ védelméről. A dokumentum egyik legfőbb
mondanivalója: „minden összefügg mindennel”, és ezt a meggyőződését a Pápa az „átfogó ökológia”
szókapcsolattal javasolja összefoglalni, amelynek, lényege, hogy a jelen kor kríziseit csak akkor tudjuk
megoldani, ha a teremtés rendjét és az emberi személy belső világát, valamint a társadalom kérdéseit
egységes egészként szemléljük, és miközben az egyiken szeretnénk javítani, a másikról sem feledkezünk
el.
Ennek a gondolatnak gyakorlatba ültetéseként Ferenc pápa – az enciklikában és más
megnyilatkozásaiban is – legfőképp és legerősebben a szegények, a semmibe vett, hatalom nélküli
emberek mellett áll ki. Az egész dokumentumot átjárja annak a párhuzamnak a bemutatása, amit a
Szentatya a „selejtezés kultúrájának” hív. Arról a magatartásról van szó, amikor az emberiség hatalommal
és technikai lehetőségekkel rendelkező része egyforma dinamikákat alkalmazva veszi semmibe, szorítja
peremre a teremtett világ és az emberiség „érdektelen”, eszköztelen, érdekérvényesítésre képtelen tagjait:
más élő és élettelen lényeket és embertársai közül a szegényeket. A Laudato si’ talán leghatározottabb,
leginkább újszerű megoldást javasló és legsürgetőbb sorait akkor olvashatjuk, amikor a szó a szegények
helyzetének javítására, egy gyökeresen új gazdasági és társadalmi világrend kialakításának
szükségességére terelődik. Ferenc pápa egyáltalán nem rejti véka alá azt a véleményét, hogy a
legmélyebben újra kell gondolni azt a módot, ahogyan a politika, technika és gazdaság ma
együttműködik, és e folyamatban a fő célnak a profitszerzés, a termelés felpörgetése, a hatalommal
rendelkezők érdekeinek kielégítése helyett az ember, minden ember – és vele együtt, vele középpontban a
teremtett világ – valódi javát kell tekinteni.
Az enciklika ennek sürgető szükségességét mind az egyén, mind a társadalmi szerkezet oldaláról leírja.
A „technokrata paradigma” ellentmondásairól szólva leszögezi: „Tudjuk, hogy tarthatatlan azok
viselkedése, akik egyre többet fogyasztanak és pusztítanak, míg mások még emberi méltóságuknak
megfelelően sem élhetnek.” (LS 193) Ez komoly kritika az önmagának – mások rovására is – sokat
megengedő, elnéző egyén felé. Ugyanakkor világosan látja és kimondja azt is, hogy rendszerszintű
változtatásokra is szükség van: „A haszon érdekében a gazdaság átvesz minden technológiai fejlesztést
anélkül, hogy figyelmet fordítana az emberre gyakorolt esetleges negatív következményekre.” (LS 109)
Józanul látja és kimondja, hogy egy harmonikus, új gazdasági rend kialakítását nem várhatjuk a jelenlegi
érdek vezérelt struktúra keretei között: „Vajon elvárható-e reálisan, hogy az, aki megszállottan törekszik
a legnagyobb haszonra, majd megáll elgondolkodni azokról a környezeti hatásokról, amelyeket a
következő nemzedékekre hagy?” (LS 190)
Ferenc pápa azonban nem csak kritikát fogalmaz meg, hanem erőteljes javaslatokat is tesz egy
teremtéstudatos és emberközpontú új gazdasági rend kialakítására. Így ír: „Például a termelés kreatívabb
és jobb irányba állított fejlesztése javítani tudna azon az aránytalanságon, hogy túl nagy technológiai
beruházást hajtunk végre a fogyasztás érdekében, de keveset az emberiség égető problémáinak
megoldásáért”. (LS 192) Szeme előtt célként mindig az ember java, az igazságosság és az osztozás
kultúrája állnak, és világosan kimondja a szükséges változás irányát: „a középutak csak egy kis haladékot
jelentenek az összeomlás előtt. Egyszerűen újra kell definiálni a fejlődést. Azt a technológiai és gazdasági
haladást, amely nem jobb világot és nem magasabb életminőséget hagy maga után, nem lehet fejlődésnek
tekinteni.” (LS 194)
Nobilis Márió atya