Dicsőség és egyszerűség

Bizonytalanság, aggódás, félelem, kilátástalanság, düh, harag, kedvetlenség, tehetetlenségérzés, jövőkép-nélküliség, egyfajta erőtlenség, szorongás, talajvesztés, elszigetelődés (individualizálódás). Legtöbbünk így éli meg a mostani időket, talán még azok is, akik „vakmerő bátorsággal” szállnak szembe – persze leginkább csak nagyhangú szavakkal – a pandémia okozta veszéllyel, illetve az erre kialakított korlátozásokkal.

Ezek az érzések – amelyek a társadalomban és a magánéletben egyaránt ott vannak –, bár nyomasztóak, de valójában természetesek, hiszen nem tudjuk igazán, hogy mivel is állunk szemben. A járvány okozta állapot ugyanakkor tovább fokozta jelenkori életünk már régóta meglevő számos problémáját, hiszen a pandémia előtti időben is nagy gondot jelentett – kimondva-kimondatlanul – az állandó, stabil (viszonyítási) pontok, kapcsolati és/vagy közösségi erőforrások meggyengülése vagy teljes hiánya, illetve az ebből következő bizonytalan jövőkép, nem beszélve arról a szinte percről percre változó világról, amelyben élünk.

De ebbe a nagyon megváltozott és megannyi sebet hordozó világba is beköszönt hamarosan a karácsony, Urunk, Jézus Krisztus születésének az ünnepe. Tavaly ilyenkor a „szokásos” módon ünnepeltük a karácsonyt, ami mindig a „nyakunkon van”, s ezért jó ideje már, hogy sokaknak legtöbbször fárasztó, másoknak pedig alig jelent többet az év többi napjánál. Az utóbbi évtizedekben a „szeretet ünnepének” is elnevezett karácsonykor számosan vannak egyedül, akik pedig megtehetik, és/vagy nem igazán érdekli őket az ünnep vallási, kultikus hagyománya, már régóta „élményeket” kínáló helyekre mennek, vagy egyszerűen csak otthon vannak. Az ünnep pár munkaszüneti nappá lett, amikor a pihenésen és a kikapcsolódáson van a hangsúly. Lehet, hogy most is így lesz. De mindez nem bűn vagy kárpálni való dolog, hiszen az vesse az első követ a csak pihenni vágyókra, aki…

A keresztény média különböző felületein évről évre sokan elmondják, leírják a karácsony lényegét, sokan emlegetik fel a régi, szép, gyermekkori karácsonyokat, az ilyenkor szokásos (nép)hagyományokat is felelevenítve. Persze, ha jól belegondolunk, a hagyományokat nem az utóbbi néhány évben hagytuk el, hanem már nagyon régen, s talán azt is feledésbe szorította mostani világunk megannyi információja, hogy az ünnep lényegének külső formáit nekünk magunknak kell megteremtenünk körülöttünk, de belső mibenlétét is magunkban kell megformálnunk. Külsőt és belsőt együtt, harmóniában.

Az is sajnálatos jelenség, hogy az Egyház tanító szava nem tud olyan erővel hatni, mint egykor, s bennünk is – akik magunk vagyunk az egyház –, mintha kissé megkopott volna a Názáreti Mesterre való teljes odafigyelés képessége, a belső éberség és a hit megélésének fáradalma, de különösképpen is teremtményi mivoltunk elismerése. Sokszor egy sajátságos „sértődöttség” is van bennünk, amikor azt látjuk, hogy a körülöttünk élők a különböző ünnepeket másképp élik meg, így a karácsonyt is. Hitünk megélésének legfáradságosabb munkája a mindennapi példamutatás, tettekben és tanító, nevelő szavakban egyaránt. A megspórolt hosszú és kitartó katekézis, a kérdésekre adott elnagyolt válaszok, az utóbbi számos évtized üressé vált formái nem kedveztek annak, hogy a hit ajándékát minél többen megismerhessék.

Pedig az Úristen már a kezdetektől keresi a lehetőséget, hogy minél közelebb tudjon kerülni a tőle eltávolodott emberhez. Urunk, Jézus Krisztus emberré lett, megszületett, tehetetlen csecsemőként emberi, anyai, apai gondoskodására vágyott. Az Atyaisten szeretettel megáldott irgalmas és bennünket újra és újra fölemelni akaró keze már ekkor megmutatta megsebzettségét, hiszen a Fiúisten emberi mivoltában rászorult a gyöngédségre, a szülői oltalomra, a szeretet leghétköznapibb megnyilvánulásaira. A Fiúisten által az Örökkévaló végtelen nagy tapintattal belépett az emberiség házának ajtaján Betlehemben, hogy meglátogatva bennünket a vendégünk legyen, és szeretetteljes barátságát kimutassa. Jézus Krisztus születésekor fényt, világosságot, ragyogást hozott, mint az isteni dicsőség megnyilvánulásait: „A pásztorok éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre ott állt előttük az Úr angyala és beragyogta őket az Úr dicsősége.” (Evangélium Lukács szerint 2,8-9.). Majd később azt mondta: „Én vagyok a világ világossága”, s ezt is: „Azért jöttem a világba, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon.” (Evangélium János szerint 8,12;12,46).

Jézus Krisztus születésekor az isteni dicsőség megnyilvánulása mellett ugyanakkor ott sorakoznak a kínzóan fájdalmas tények: a Betlehemben való elutasítottság, a településen kívül eső istállóbarlang realitása, a szegénység, a kiszolgáltatottság, az otthonnélküliség valósága, majd az ezt is tetéző menekülés kényszere.

Adja Isten, hogy ebben az évben mind többen tapasztalhassák meg az Úr dicsőségének ragyogását, és megéljék a betlehemi egyszerűség világát! Legyenek sokan hordozói Krisztus Urunknak, a Világosságnak, s tanúságtevői az egyszerűségre való törekvésnek!

Berta Tibor ezredes,

általános helynök

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük