Személyes nagyböjt – a megszabadulás útja

A költők, zenészek, képzőművészek azt ábrázolják, hogy az ember vágyik a boldogságra, a bensőséges szeretetre, a szabadságra, és ezekből ugyan megtapasztal valamit, de a vágyai végtelenek. A kereszténység nem azt tanítja, hogy mondjunk le ezekről a vágyainkról, hanem inkább bátorít bennünket, hogy van módunk elérni, amit igazán szeretnénk. Jézus mondja, „azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen”! Az az igazi bűn, amikor lemondunk a vágyainkról, lealacsonyítjuk azokat és beérjük valami utánzattal.

Amikor az erkölcstan a hét főbűnről beszél, akkor ezzel nem a legsúlyosabb bűnöket sorolja fel, sőt a legnagyobbak nem is szerepelnek a hét főbűn között. A főbűn azt jelenti, hogy forrása a konkrét bűnöknek, mint ahogy a települések neveiben is a „fő” szócska valamely folyónak a közelben található forrására utal: Szalafő, Körösfő, Marosfő közelében ered a Zala a Körös vagy a Maros folyó.

Ez a hét főbűn három csoportra oszlik, amelyet Szent János levele alapján úgy nevezhetünk, hogy a test kívánságai: ide tartozik a torkosság, a bujaság és a jóra való restség; a másik csoport a szemek kívánságai: ide tartozik a harag, az irigység és a fösvénység; és a harmadik halmaz az élet kevélysége, a gőg. Ez rámutat arra, hogy mi a bűneink forrása. Vannak testi emberek, akik főleg a testükkel vétkeznek, akik azt hiszik, hogy a kényelem, a jólét, a testi élvezetek elegendők a boldogsághoz. Mások bűnei inkább szellemi természetűek: harag, irigység, fösvénység. Az utolsó csoport a kevélység. A kevély, hiú, öntelt ember azt hiszi, hogy ha megszerzi az emberek elismerését, ha róla csak jót mondanak és gondolnak, akkor majd boldog lesz. Látható tehát, hogy a bűn nem megszerez valami jót, amitől Isten el akar tiltani bennünket, hanem éppen lealacsonyítja az embert és eltávolítja attól, amire igazán vágyik.

A hét főbűn, mint egy ősi lelki tükör, arra is rámutat, hogy hogyan küzdhetünk a bűneink ellen. Ha bűneink gyökere a testünkben van, akkor szükségünk van némi testi önmegtagadásra, testi önfegyelemre, e nélkül nem jutunk előrébb. Ennek az embernek hiába javasoljuk, hogy jótékonykodjon vagy imádkozzon többet, ezt lehet, hogy készséggel megteszi, de nem fogja leküzdeni a bűneit anélkül, hogy parancsolni tudjon a testének.

Van olyan ember is, akire a harag, az irigység és a fösvénység jellemző. Ennek az embernek viszont nem a testi önmegtagadást kell gyakorolnia, mert lehet, hogy ezt szívesen megteszi, hiszen amúgy is sajnálja a pénzt kiadni. Az ilyen embernek az jelenti a kiutat a bűneiből, ha hajlandó adni valamit a magáéból, ha megtanulja kezelni az indulatait, és örülni tud annak, ami másnak jó.

És végül a kevély ember azáltal fejlődik, ha felismeri, hogy ő Isten gyermeke, hogy vannak emberek, akik feltétel nélkül szeretik őt. Azért akarja kontrollálni, hogy ki mit gondol róla, mert valójában bizonytalan abban, hogy ő értékes-e és retteg attól, hogy esetleg kiderül, hogy mégsem az. Az ilyen embernek nem a böjt vagy a jótékonyság segít elsősorban, hiszen ez is a hiúságát legyezgetné, hogy lám, ő még ezt is megteszi. Tehát, amikor az Egyház bűnről beszél, esetleg a főbűnöket emlegeti, akkor nem a bűntudatot erősíti, hanem épp ellenkezőleg, rámutat a megtérés, a megszabadulás és a felemelkedés útjára.

Lukovits Milán atya
a Mária Rádió műsorigazgatója