„Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét…”
205 éve született Arany János
Édesapám egy jótevője támogatásával került be a piarista iskolába. Kegyelem volt ez cseléd-szülők gyermekének. Kimeríthetetlen tudásszomját elsősorban a magyar irodalom nagyjainak gazdag éléstárából igyekezett oltani. Aztán a háború és a hosszú hadifogság véget vetett ennek. Testileg-lelkileg összetörve került haza. Gyermekként csak sejtettem, ma már biztosan tudom, gyógyulásában a Parnasszus lakói is segítették. Téli estéken kicsi vaskályhánk melegéhez húzódtunk. „Sietni kellett” a beszéddel, mert hamar kihűlt a földes szoba. Édesapa gyakran mesélt. Csodálattal vegyes tisztelettel hallgattam megejtően szép mondatait, mert időnként, – felnőtt fejjel értettem meg – beleszőtte a költő gondolatait is.
„Nyitva áll az ajtó, a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,…”
– Igen, mindez igaz! – vélte akkori magam, még a kutya is a „helyén van”. Korán kezdett a könyvek szeretetére, megbecsülésére okítgatni. Míg a korombéliek mesét olvastak, én a klasszikusokkal ismerkedtem. Fel sem tűnt, ha egy fáradt nap után így sóhajtott:
„Hála Isten! este van megin’. Mával is fogyott a földi kín.”
A gimnáziumban aztán közelebb kerültem a míves gondolatok szerzőjéhez. Barátsága Petőfivel példaértékű volt számomra. (Meg) mosolyogni való, de előfordult, hogy hatására így kezdtem a levelem:
„Kedves barátom, lelkem jobb fele!”
Aztán rátaláltam balladáira. Igazi, máig ható élmény volt. Riedl Frigyes mondta Aranyról: „Ő mintegy a balladára termett,…” Magam is ezt éreztem. Kamaszkori érzékenységemnek nagyon megfeleltek a sötét hangulatú tragédiák, melyeket a költő mesterien tömörített balladává.
Az Úristen akaratából egy göröngyös, olykor fájdalmas kényszermegállókkal terhelt utat választottam hivatásomul, de a legszebbet, mi e földi létben adatott. Taníthattam azt, ami eddigi életemben csak kedvtelés volt. Ráadásként, tanítóságom utolsó húsz évében ugyanabban a piarista iskolában, aminek egykor apám is növendéke volt. Most éreztem igazán, milyen gazdag és értékes az apai örökség! A nagyszalontai poéta életműve árnyaltabb lett. Csodáltam, ahogy utat talált az egyszerű néphez is ízes nyelvezetével. Népdallá nemesült, (szabadság) harcra buzdító költeményéről sokan nem is tudták, hogy Arany János a szerzője (Nemzetőr-dal). Tanítványaim még nem voltak „Toldi-érettek”, de a történetet megosztottam velük, így újra átélhettem remek meseszövését. Bizton állítom, hogy történelmi tárgyú balladáiból több ismeret, honszeretet került a gyerekek útravalójába. Most, hogy már fizikailag messze kerültem az iskolától, gyakran üldögélek a (képzeletbéli) Tölgyek alatt. Felértékelődött számomra a Kapcsos könyv, szelíd – bölcs testamentuma. Gondolatvezetése egyre jobban rokonítható az enyémmel.
„Hisz’ szép ez az élet
Fogytig, ha kíméled
Azt, ami maradt,
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kívánj nyarat.”
Kerekesné Tóth Éva