Bálint-nap vagy Valentin-nap?

Sajnos, a február 14-e egyre inkább a giccsparádés „Valentin-napról” szól, amikor a virág-és ajándéküzleteket elöntik a szívecskét tartó macifi gurák, a „love és forever”- feliratok. Pedig a Bálint-naphoz nagyon sok szép, régi néphagyomány kötődik, amiket nem kellene elfelejtenünk, és méltón meg lehetne ünnepelni ezt a tavaszváró napot.

Nézzük a tényeket, az ünneppel kapcsolatos igaz megállapításokat, amiket a lexikonok is igazolnak. Amint azt Bálint Sándor, a híres néprajzkutató kimutatta, Szent Bálint tisztelete később Itálián kívül – így a Magyar Királyságban – is elterjedt. Elsősorban a Német-római Birodalomban és az Osztrák Hercegségben örvendett nagy tiszteletnek. Magyarországon napjához sok-sok, vidékenként eltérő népszokás kapcsolódott a régi világban. A Valentinus név nem szerepelt a 354-ben készült két mártír listán. Annyi azonban biztos, hogy 496-ban I. Geláz pápa elrendelte ünnepét, azok között „…akiknek nevét méltán tisztelik, de akinek cselekedeteit csak az Isten ismeri.” A köztudatban már elhomályosult, de a Bálint-nap az ókorból eredő keresztény vallási ünnep. Szent Bálint a szerelmesek, jegyesek, ifjú házasok, továbbá a lelki betegek és az epilepsziások védőszentje volt. A történet úgy tartja, hogy mielőtt keresztény hite miatt II. Claudius római császár idején kivégezték, Bálint a hite erejével a börtönőre vak leányának visszaadta a látását. Kivégzése előtt, február 14-én, búcsúüzenetet küldött a lánynak, amelyet így írt alá: „A Te Bálintod.” Innen eredeztetik a Bálint-napi üzenetküldés szokását. Február 14-ét a szerelmesek napjaként Magyarországon csak 1990-től ünneplik, ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar néphitben nem volt e nap korábban is ünnep. Ezért lenne jó újra visszaadni szentünk és az ünnep igazi méltóságát, hogy a jövő nemzedék igaz kincset találjon a szentek tiszteletében és a néphagyományban.

István atya – Mocsa