„Uram, jó nekünk itt lenni….”(Egy Úton Zarándoklat emlékére)
Ahogy elindult a zarándokcsoport, felcsendült ajkukon ez az imádságos ének, a lelkemet megérintve elsőként ezt írtam le naplómba.: „Uram, jó nekünk itt lenni..”
Az úthoz, a szándékhoz, majd a csoporthoz igazítva lépteimet, együtt indultunk, hogy bejárjuk közös és egyéni felajánlásainkkal az utat, ami magunkhoz és Istenhez emel, hazavezet.
Nem kérni mentem, hanem megköszönni. A zarándokút az életünk, életutunk mása, lenyomata. A könnyed vagy épp nehezebb elindulásé, attól függ, hogyan, mennyire eredményesen döntünk és hárítjuk el döntéseink útjából az akadályokat, teremtjük meg a feltételeket. Az út lenyomata annak, hogy milyen számunkra az együttlét élménye és az elcsendesülés, visszahúzódás megtapasztalása. Az út lenyomata annak, hogyan bánunk az egymásra találással és az elválással, az emelkedők szenvedéseivel, a testi és lelki táplálékunkkal, a kanyarok úttalanságával, esetleges reménytelenségeivel, a megpróbáltatás kényelmetlenségeivel, egészen a megérkezés, elcsendesedés öröméig, ami az afelett érzett öröm, hogy az Ember Isten házába hazamehet és Otthon lehet. Köszönni mentem.
Ma a közlekedési vívmányok, technológia segítségével könnyedén autózunk, hajózunk, repülünk többezer kilométert, de mégsem érkezünk meg valójában. Mert az az utazás nem az emberi lélek ritmusa. Megérkezve valahová még kell egy kis idő, amíg a lélek is megérkezik. Ha megérkezik. Ebben a hétköznapi rohanásban elveszítettük, oly gyakran elfelejtjük a saját ritmusunkat: gyorsabban járunk, gyorsabban gondolkodunk és gyorsabban beszélünk. Nincs idő a keresgélésre, a szemlélődésre, elmélkedésre. A sebesség korában nincs üdítőbb, mint a lassúság, ami nem lassú, csupán emberléptékű. Emberléptékű. Az Ember csak úgy tudja helyre tenni önmagát a Világban, ha tudja és elfogadja, neki mekkora a lábnyoma. Ha tudja és elfogadja, ő maga meddig ér el a saját erejéből, mire képes, és tud is a saját ritmusa, mértéke szerint haladni és élni, ha kell előre menni, vagy épp hátra lépni. A fő kérdés tehát az: előbbre jutunk-e a mai világban, vagy távolodunk azoktól az értékektől, amik valójában fontosak, Emberré tesznek minket. Ahhoz, hogy találkozzunk másokkal vagy Istennel, az kell, hogy jelen legyünk önmagunk azon legjobb részében, amit sokszor oly makacsul igyekszünk elrejteni, lehagyni.
A mai világban, ahol nagyobb az Ember ökológiai lábnyoma, mint amit ez a Föld elbírni képes, a kérdés: nem lehetne-e nagyobb a szakrális lábnyomunk. Az emberi léptékünk újra felfedezése és megélése kulcskérdés önmagunk és a Világ, a Föld túlélése szempontjából. Kulcskérdés, hogy felfedezve a saját helyünket, ritmusunkat, el merünk-e indulni afelé, ami nekünk ismeretlen, akár nálunk nagyobb. Kulcskérdés, hogy észrevesszük-e a másikat, aki mellett, mögött haladunk, és hogyan viszonyulunk hozzá: segítjük, felsegítjük-e, van- e egy jó szavunk, mosolyunk számára. Kulcskérdés, hogy elfogadjuk-e azt, aki előttünk halad, az általa diktált tempót, és képesek vagyunk-e felnézni rá, és szeretetből követni őt. Önmagunkat helyre tenni az Úton: a Világban megtalálni a helyünket. Hozzáigazítani Önmagunkat az Úthoz. Kulcskérdés, hogy le tudjuk-e lassítani a lépteinket, ha az Út vagy a másik úgy kívánja. Le tudunk -e lassítani, ha a másik lassabban halad, anélkül, hogy hátrányban érezné magát emiatt.
Ez a közösségi gondolkodás, emberléptékű szemlélet hiányzik leginkább a mai ember életéből. Ahol van idő a másik ember és önmagunk megismerésére, a saját erőnkkel való találkozásra, vagy épp erőtlenségeinkkel való szembesülésre. Meg kell tanulnunk újra a megérkezés, várakozás örömét így megélni: harangszóval. Hogy tudjuk egymást így várni, és legyen nekünk is lehetőségünk belépni így mások életébe: harangszóval. Újra kell tanulnunk töltekezni abból, ami fáradságos, mert minden megpróbáltatás ad. Lehet, hogy mást, mint amire az ember számít, de a ma embere csak kapni és elvenni, birtokolni akar. A mai jóléti társadalom vak önmaga szükségletein túl. Újra kell tanulnia azt, hogy a fáradságos, küzdelmekkel teli utakból születhet meg az a valódi érték, ami után úgy sóvárog. Újra kell tanulnia nem többet akarni, hanem jól gazdálkodni azzal, amije van. Meg kell tanulnia meglátni azt, hogy hol nem vehet el, és hol adhat. Nem elvenni, nem birtokolni, amiről azt gondolja, hogy az övé. Mert minden csak adomány, ajándék. Ajándék az életünk. Nem mi harcoltuk ki magunknak. Ajándék a Földünk, nem mi harcoltuk ki magunknak. Mert meg kell tanulni magunk mögött hagyni a menés kényszerét, a zajt, és a csendben meghallani önmagunk hangját, a bennünk megszólaló Istenhangot és elbírni azt. Az önmagunkkal való találkozás, szembesülés útja a Csend. Az Ember alapvető szükséglete a Csend. De a csendhez bátorság kell, mert Isten nem épít nekünk különböző applikációkkal hamis, hazug, ideális arculatot.
Isten mindannyiunk életébe elküldi a Hangját, a maga angyalát, aki elhozza az Ő üzenetét, a kérdés az, hogy van-e bátorságunk meghallani, van-e bátorságunk arra hallgatni, és van-e bátorságunk abba az irányba elindulni és haladni. A boldogság kulcsa jelen lenni, meghallani, megérteni és megtartani az Üzenetet, ha kell saját tragédiáinkon át, a kapcsolatainkon, saját életeseményeinken keresztül, s mindezekre Hitből fakadóan válaszolni. Ez mentheti meg az Embert s az emberiséget.
Lovász Adrienn