A Perugia-i legendából

Porciunkula ünnepe van augusztus másodikán, és liturgikusan persze a legtöbb templomban évközi tizennyolcadik vasárnapot ünneplünk ekkor, de azért kellőképpen benne van a magyar köztudatban, a katolikus hívőben a porciunkulának a fogalma. Bizonyára már mindenki hallott erről, még akkor is, ha hirtelen nem tudja, hogy éppen mire gondoljon. Hogy mi ez a furcsa idegen szó. A Porciunkula helynek a bemutatásában, és egyáltalán ennek az egész ünnepnek a tárgyalásában segítségemre lesz néhány szövegrészlet, amit hallani fogunk Szent Ferenc legendáiból, az úgynevezett Perugiai-legendákból.

„Abban az időben egy Makino nevű szegény asszony jött Rietibe szembetegsége miatt. Amikor egy napon az orvos meglátogatta Szent Ferencet, ezt mondta neki: Testvér, egy fájós szemű asszony keresett fel, de olyan szegény, hogy Isten iránti szeretetből kell segítenem rajta, és a költségeit is nekem kell viselnem. Amikor ezt Szent Ferenc hallotta, részvétet érzett az asszony iránt. Magához hívta egyik társát, aki guardiánja volt, és így szólt hozzá: guardián testvér, ami nem a miénk, azt vissza kell adni a tulajdonosának. Az megkérdezte: Mi az, ami nem a miénk, testvér? Ez a köpenyt, mondta, amit kölcsön kaptunk attól a szegény kis fájósszemű asszonytól, vissza kell neki adnunk. Guardiánja így válaszolt neki: Testvér, tégy legjobb belátásod szerint. Szent Ferenc örömmel hívott egy lelki embert, aki igen benső barátja volt, és ezt mondta neki: fogd ezt a köpenyt, tégy bele tizenkét kenyeret, azután menj, és mondd meg annak a szegény kis beteg asszonynak, akit kezelőorvosa mutat majd neked: az a szegény ember, akinek odaadtad ezt a köpenyt, köszöni a kölcsönt, amit néki adtál. Vedd hát, ami a tiéd.

Az tehát elment, és elmondott neki mindent úgy, ahogy Szent Ferenc elmondta neki. Az asszony azonban azt gondolta, hogy szórakoznak vele, s félve, szégyenkezve mondta neki: Hagyj engem békén, nem tudom, mit beszélsz. De az kezébe nyomta a köpenyt és a tizenkét kenyeret. Az asszony pedig látva, hogy az illető komolyan beszél, félve, de szívbéli örömmel elfogadta. Attól tartva azonban, hogy visszaveszik tőle, éjszaka titkon felkerekedett, és örvendezve hazatért. Sőt Szent Ferenc azt is mondta a guardiánnak, hogy mindennap, amíg ott marad, Isten iránti szeretetből ő fizesse a költségeket. Mi, akik Szent Ferenccel voltunk, tanúskodhatunk arról, hogy akkora szeretet és jóság élt benne egészséges korában és betegségében. És nemcsak testvérei, hanem a szegények, egészségesek és betegek iránt is, hogy amire a saját testnek szüksége volt, és amit a testvérek nagy vesződséggel, de szívesen szereztek meg, miután körülhízelgett bennünket, hogy ne háborogjunk fel rajta, nagy külső és belső örömmel másoknak adta, és saját testétől megvonta, jóllehet nagy szüksége lett volna rájuk. Ezért a miniszter-generális és guardiánja megparancsolta neki, hogy egy testvérnek sem adhatja oda engedély nélkül tunikáját, mert a testvérek az iránta érzett tiszteletből néha elkérték ruháját, ő pedig rögtön odaadta nekik. Vagy ha beteg vagy rosszul öltözött testvért látott, néha ő maga adta neki tunikáját. Máskor meg kettévágta, és egyik részét odaadta nekik, a másik részét pedig megtartotta magának, mivel nem hordott, csak egy tunikát. És nem akarta, hogy több legyen neki, csak egy.” (Perugiai legenda 46,21.)

Szent Ferenc lelkületének egy nagyon fontos mozzanata kötődik ehhez a Porciunkula kápolnához, ennek a szegénységéhez és kicsinységéhez, és ez pedig a visszaadásnak a gondolata. Szent Ferenc nem jótékonykodott. Ő nem könyöradományt vagy alamizsnát adott valakinek, hanem úgy értelmezte a dolgot, hogy ha nekem van valamim, és a másiknak nincs, és neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem, akkor az az övé. Akkor az kölcsön van nálam, vissza kell neki adnom. A visszaadásnak a gondolata roppant érdekes.

Szent Ferencnek nem az a felfogása, hogy az az enyém, az a valami, mert én arra rámondom, hogy az az enyém, vagy mert ezt a tulajdonjogomat erővel érvényesíteni tudom, vagy pedig besegít nekem a társadalom, és sokan mondják azt, hogy igenis, ez az enyém. Egészen más a felfogása, és azt mondja, hogy tulajdonképpen a tulajdonnak az egyik alapja a rászorultság.

Nagyon érdekes gondolat ez, és nagyon elgondolkoztathat bennünket is, hogy mi legalább arra, ami a mienk, annak legalább egy-két százalékára tudunk-e úgy gondolni, hogy bizony ezt lehet, hogy az én nevemhez köti a társadalom, de valójában esetleg azt illetné, aki arra jobban rászorul. Nagyon érdekes volna a tulajdonunknak akár csak egy-két százalékára gondolni így próbaképpen.

(Az oldalt szerkesztettük: Lukovits Milán atya korábban elhangzott műsora alapján)