Felfelé a lépcsőn
2018 óta vagyok önkéntes lektor a Mária Rádió Magazinban. Emlékszem, amikor olvastam a felhívást, hogy önkéntes lektorokat keresnek, épp egy súlyos shub miatti szteroidkezelésen voltam túl. Gondviselésszerűnek éreztem, hogy egyáltalán a kezembe került a Magazin, és észrevettem a hirdetést. 2018 óta nem tudok könnyedén – most már sehogy – átülni az ágyról a kerekesszékbe, illetve nem tudok felállni még kapaszkodó segítségével sem. Mindez az 1993 óta meglévő SM-betegségem miatt van, 2006 óta kerekesszékben.
De visszakanyarodva a régebbi időkre, 1989. március 25-én, húsvét vigíliáján kereszt elkedtem meg, ami abban az évben éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére esett. Ekkor 21 éves voltam, harmadéves egyetemista az ELTE TTK kutatóvegyész szakán. Megkeresztelkedésem egy régóta tartó Isten-keresési folyamat boldog csúcspontja volt. Megértettem, hogy van Gondviselő Atyánk, aki személyesen engem is szeret, tenyerében tart. Szent Fia, Jézus Krisztus által megváltott bűneimtől, hordozza helyettem minden szorongásomat és félelmemet. Egyszóval: nem vagyok egyedül.
Egy másik fontos dátum az életemben 1992. május 2-a. Ezen a szép tavaszi napon kötöttünk házasságot férjemmel. Négy fiunk született, akik sok boldogságot hoznak életünkbe. A legfiatalabb is lassan 18 éves lesz, már csak ő lakik itthon velünk, a többiek kirepültek. Férjem gimnáziumban tanít angolt és spanyolt, zenekarban dobol, én pedig alapvetően itthon töltöm napjaimat, egyre kevesebb házimunkával, annál több írással-olvasással és gyógytornával. Szorgalmasan ápoljuk társas kapcsolatainkat is – már amennyire a vírus engedi –, házas közösségünk oszlopos tagjai vagyunk hosszú évek óta.
Az évek folyamán természetesen alakult és mélyült az Istennel való kapcsolatom. Mindvégig erősen éreztem a Gondviselő Isten, a Mennyei Atya megtartó erejét. Míg fiatalkori megtérésemkor elsősorban Jézushoz kapcsolódtam, hamarosan Szűz Mária is nagyon fontos lett életemben. Egyre inkább úgy tekintettem gyermekeimre és a körülöttem élőkre, hogy Szűz Máriától próbáltam példát venni, és dolgaimat úgy végezni, mintha a kicsi Jézusról gondoskodnék. Ez a hozzáállás sok erőt adott nekem.
Betegségem folyamatos rosszabbodása során mindig megkaptam a szükséges kegyelmeket és erőt, valamint sokat tanultam magamról és Istenről. Immár szeretném én is Jézust vigasztalni a sok fájdalomért, amit mi, emberek okozunk neki.
Férjemmel ezt az utat együtt járjuk, ő a legnagyobb kincs az életemben. Sokszor arra gondolok, van egy kavics, amire kettőnk neve, a házasságunk van felírva, és ez a kavics ott van Isten tenyerében, ott melenget minket. Deo gratias!
Nagyon szeretek a szentek életéről és gondolatairól olvasni, és gondolom, sokan vagyunk így ezzel. A szentek, mint zarándok egyházunk előttünk járó tagjai, távolabbról látnak rá a mi életünkre. Ha Velük együtt próbáljuk szemlélni életünket, automatikusan csökken a szorongásunk, ami a mostani nehezebb időkben különösen is jól jön.
Lépcsős Szent János (579–649) ortodox szír szent volt, kolostorban, közösségben is élt, de remeteként is. Ünnepnapja március 30-án, halálának napján van. Fő műve az Égbe vezető lajtorja (A paradicsom lépcsője), melyet egy barátja kérésére saját tapasztalatai alapján írt. Ebben Jézus názáreti életéhez hasonlítja a szerzetesi életet, mely a földi életből az égibe vezet, és mint Jákob létrájának történetéből tudjuk, az égbe vezető létrát mindig az Úr tartja (Ter 28,12-13). A szerzetesek saját üdvösségükön fáradozva, ez által küzdenek a világ üdvösségéért. Létükkel, Isten iránti szeretetükkel és szenvedélyeik megtisztításával hatnak a világra. A közösségben élő szerzetes a szerzetestestvérben talál támaszra, a remeteszerzetest pedig angyal segíti. Míg a szerzetest így társai segítik a létrán fölfelé lépkedni, addig minket, családban, világban élőket a családunk, barátaink, közösségünk segít, vezet, tart meg a létrán.
Lépcsős Szent János felhívja a figyelmünket arra, hogy imádságainkban kerüljük a bőbeszédűséget. Gondoljunk arra, hogy néhány szó elég volt ahhoz, hogy a vámos és a tékozló fiú elnyerje Isten bocsánatát, és a hit egyetlen mondata üdvözítette a kereszten függő latort. Amikor imádkozunk, a gondolatok bősége a képek özönét idézheti fel bennünk, így szétzilálhatja a lelket – míg egy folyamatosan ismételt szó sokszor összeszedetté teszi azt. Különösen szép az alábbi megfogalmazás: Ha az imádságban egy szó megvigasztalt és szíven talált bennünket, maradjunk meg annál, mert az őrzőangyalunk velünk akar imádkozni.
Kárpáti Évi