Közegészségügyünk kezdetei
Magyarország egészségügye a XVIII. század első felében alapvetően megváltozott. Ennek legfőbb ösztönzője a központosító Habsburg kormányzat volt. Az új központi irányítási szerv – III. Károly uralkodása idején – az 1723- ban létrehozott Helytartótanács lett, amelynek keretén belül kialakították az állandó egészségügyi bizottságot. Legfőbb feladata volt az egész ország területére kiterjedő egészségügyi politika megszervezése, amely a helyhatósági intézkedések helyett országos érvényű rendeletekkel dolgozott és felügyelte azok végrehajtását.
A XVIII. század legelején a királyi vármegyékben és városainkban alig működött hatóságilag alkalmazott orvos, sőt eme foglalkozásnak a felelősségét is igyekeztek maguktól távol tartani. Az első kis lépés az orvos „népség” országos megszámlálása volt: 1748-ban összeírták az ország gyógyszerészeinek, orvosainak számát a polgári és katonai igazgatás területén egyaránt. 1752-ben királyi rendelet utasította a vármegyéket, hogy az alkalmazott orvosuk lehetőleg egyetemet végzett személy legyen. Ezenkívül előírták a helyben lakás kötelezettségét, valamint azt, hogy ellenőrizze a rábízott területek közegészségügyi állapotát, mint például a gyógyszertárakat, a kórházakat; köteles volt évente jelentést írni a vármegyében tapasztalt járványokról, betegségekről is. Egy másik, 1755-ben kelt rendelet a Planum regulations in re sanitatis az orvosok és sebészek munkáját szabályozta, amit nem kis túlzással az első magyar orvosi rendtartásnak is hívhatunk. Ebben szabályozták, hogy mit végezhet az egyetemen diplomázott orvos, mit a sebész, valamint azt, hogy meddig tart egy orvos joghatósága. Ehhez hozzátartozott még a megszerzett szakmai oklevelek bemutatásának kötelezettsége. Aki ennek nem tett eleget, azzal szemben mint kuruzslóval léptek fel. 1765-ben újabb rendeletet kellett kiadni a kuruzslás ellen, amit bebörtönzéssel, kitoloncolással is szankcionáltak.
Mérföldkő volt az 1756-os év, amikor is Mária Terézia közalapot létesített a vármegyék és városok számára, hogy minél több kórházat tudjanak építeni országszerte. A felvilágosult uralkodó további rendeleteiben keretbe foglalta az egészségügyi közigazgatást, az egyes gyógyítók feladatkörét.
A kórházépítések mellett Mária Terézia fi gyelme az orvoshiányra is kiterjedt. 1763-ban a Helytartótanács ösztökélte a vármegyéket, hogy alkalmazzák az ország területén élő leszerelt katonaorvosokat és sebészeket, de ez sem bizonyult elégséges megoldásnak. Kiutat az orvosképzésben találtak: elhatározták, hogy a nagyszombati egyetemet megtoldják egy orvosi karral, ahol így 1770-ben meg is indult a sebészi és orvosképzés. Egy másik fontos lépésre még pár évvel korábban, 1766-ban került sor. Ekkor a vármegyéktől részletes kimutatást kértek a területükön szolgálatot tevő egészségügyi szakemberek feladatköréről és – mai divatos szóval élve – munkaköri leírásukról. Erre azért volt szükség, mert számtalan elhajlást tapasztaltak az 1752. évi rendelet végrehajtásában.
Az eltelt évtizedek rendeleteit összegezte a Helytartótanács által kibocsátott 1770. évi Generale Normativum Sanitatis (Általános Egészségügyi Szabályzat), amit nyugodtan az első országos érvényű közegészségügyi jogszabálynak nevezhetünk. Ez a kialakult normákat rögzítette, ugyanakkor pontosabban meghatározta az egészségügyi bizottságok, a doktorok és sebészek feladatait. A külföldön oklevelet szerzőknek honosítaniuk kellett diplomájukat, amelynek ellenőrzése a nagyszombati egyetem orvosi karára bízatott. Akik a nagyszombati egyetemen szereztek orvosi végzettséget, azoknak működési területeként a magyar korona országait jelölték ki. Az 1770. évi rendeletgyűjtemény a járványokkal is foglalkozott, valamint a határzárral, karanténokkal és fertőtlenítésekkel.
Rögzítették, hogy járvány idején határzárt kell elrendelni, a határállomásokon szigorú egészségügyi ellenőrzést kell végezni, a gyanús személyeket pedig meghatározott időre megfi gyelés alatt kell tartani, és csak annak elteltével szabad elengedni, sőt minden gyanús szállítmányt a helyszínen el kell égetni. Ezek végrehajtását a katonai igazgatás alá rendelték, ahol még a megfelelő katonaorvosok dolgozhattak.
II. József uralkodása alatt a Helytartótanácson belül megszüntették a bizottsági rendszert, helyükbe osztályokat hoztak létre. Ennek következtében az egészségügyet is egy külön osztály vezette, amelynek élére egy tanácsost, majd pedig az országos főorvost nevezték ki. Az osztály megszervezésére 1783-ban került sor, míg az országos főorvosi tisztséget 1786-ban hozták létre. E tisztségre ruházták az összes felügyeleti, ellenőrző és irányító jogot. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ő ellenőrizte az összes vármegyei és városi egészségügyi hatóságot, felügyelte az érvényes rendeletek végrehajtását, valamint irányítása alá került a már említett egészségügyi osztály is.
Balla János Sch. P.