Három ajándék

Decemberben az ember az ajándékozás lázában ég, legalábbis ezt sugallják a bevásárlóközpontok, plázák, színes, csillogó ajándékokkal megrakott polcai. A keresztény ember nem ilyen lélekkel készül karácsonyra, és nem ilyen ajándéknak örül. A karácsony igazi ajándéka Krisztus, és a keresztény ember igazi öröme az, ha rátalál Krisztusra. Decemberben karácsony előtt arról az ajándékról szeretnék tanúságot tenni, melyet hivatásom kaptam az Istentől, amelyet sok jó emberen keresztül készített nekem. Hogy merre vezérli Isten az ember életét, nem tudhatja. Csak visszatekintve válik érthetővé, hogy azok az emberek, akikkel találkoztunk, miként befolyásolták, és alakították a jövőnket. Szeretettel és nagy tisztelettel szeretnék megemlékezni három emberről, akikkel összehozott az élet, és akik a jelenből visszatekintve Isten követei voltak, és egyengették utamat, hivatásomat. A három ember közös tulajdonsága nemcsak az, hogy mindhárman papok, hanem, hogy mindhárman tábori lelkészek is voltak.

Időrendi sorrendben az első megboldogult Dr. Nádasi Alfonz OSB, tanár, tartalékos tábori lelkész. „Tábori lelkész”. Ezt a szóösszetételt bencés diákkoromban hallottam először. Bár a mi osztályunkat nem ő tanította oroszra, a felsőbb évesek legendákat zengtek szigorúságáról, keménységéről. Érthető is volt a hozzáállása, hisz neki az, hogy beszél-e oroszul, vagy nem, adott esetben, a háborúban az életet vagy halált jelentette, míg a diákoknak az órán csak egy-két osztályzat különbséget. Nem emlékszem, hogy Alfonz atya hosszas beszámolókat tartott volna haditetteiről, de mindenki tudta, hogy ki volt ő. Egyszer, mikor a szobáját festették néhány diák segített neki kipakolni a könyveit, lemezeit, dobozait a rendház folyosójára. Én is köztük voltam. Hálája jeléül mindannyian kaptunk tőle valami ajándékot. Én egy faragott kis ládikát kaptam, amit azóta is nagy becsben tartok. Ha belegondolok abba, hogy a dobozokban ott lehetett a hadi naplója kézirata, vagy Kodály Zoltánnal folytatott levelezése, vagy Lord Baden Powell aláírt levele, melyet a gödöllői jamboree bencés cserkészeinek írt, megborzongok. Ugyanúgy beleborzongok abba, amikor, mint tábori lelkész olvasom a hadi naplóját, illetve hadifogolynaplóját, és felteszem magamban a kérdést: Méltó utóda vagyok-e Dr. Nádasi Alfonz bencés tábori lelkésznek? Isten áldja meg poraiban is Alfonz atyát azért a sok jóért, amit a II. világháború poklában az emberek lelki üdvéért tett, és teljesítse a kérését, hogy egyetlen rendtársának, és egyetlen embernek se kelljen azokat a borzalmakat átélni, melyeket ő átélt!

Sem időben, sem térben nem kell nagyot ugrani, hiszen a következő személy szintén Győrhöz köthető. Haller László nyugállományú őrnagy, aki 1994-2003 között Győrben volt helyőrségi lelkész. Akkoriban én szeminarista voltam Győrben, és mint cserkész Pászthory Valter OSB atya cserkészeivel szoros kapcsolatot tartottam. Egy alkalommal László atyával megszerveztem, hogy a cserkészekkel meglátogatjuk őt a laktanyában, ő pedig elmeséli, milyen is az élet katonaként, katonapapként. A mesélést tettek követték, és mi nagy örömmel másztunk fel és másztunk be a különböző harcjárművekbe. László atya az elsők között volt, akit a Szombathelyi Egyházmegye elengedett a Tábori Püspökség szolgálatára. Mikor László atyával, még a Győri Hittudományi Főiskolán tanultam, nem gondoltam volna, hogy a tábori lelkészi szolgálatban is követni fogom egyszer. Hálásan gondolok azokra a lelkész elődökre, akik az újraindítás után kikövezték az utat, járhatóvá tették az Úr ösvényeit, hogy az Örömhír eljuthasson a katonákhoz is, sajátos és egyedi formában a tábori lelkészek igehirdetése által.

A harmadik személy, akivel Isten kifürkészhetetlen útjai összehoztak, megboldogult Kómár József kanonok úr. Kápláni dispozíciót kaptam Lentibe, ahol megismerkedtem a 80. életévét betöltött, de fiatalosan és aktívan dolgozó Kómár kanonok úrral. Mindig is csodáltam azt, hogy élemedett kora ellenére mennyire aktív, és tevékeny életet él. Később megtudtam tőle, hogy ezt a szemléletet 1944-45-ben tanulta meg tábori lelkészként. Ahogy Ő mondta, „aki ott elhagyta magát, az nem jött haza”. Kanonok úr elmesélte a bevonulását, mikor is a szombathelyi parancsnokságra kellett bevonulnia, és mint nádasdi káplán civilben ment a parancsnokhoz. Az őrmester az irodában kelletlenül és lenézően viselkedett vele, de végül is beengedte a parancsnokhoz.

Kifelé jövet a parancsnok szólt az őrmesternek, hogy a „főhadnagy urat lássa el a szükséges dolgokkal”, kanonok úr elmondása szerint szegény katona azt sem tudta, hogyan kérjen elnézést tőle. Kanonok úr másik történetének főszereplője az éhezés, és a nélkülözés a fronton. Amikor a cigaretta fejadagok élelmiszerre lettek cserélve, de úgy is szűkös volt az ellátás. Egyszer egy asszony tejjel kínálta meg őket, de nem tudták jó szívvel elfogadni. Így mesélte el: „Gondolj bele, hogy három hete nem sokat ettél, mikor megkínálnak tejjel. De az a sajtár, az a tej és az az öregasszony olyan koszos volt, hogy inkább nem ittunk tejet, mert féltettük az életünket.” Amíg egészségi állapota megengedte, nyugdíjasként is készségesen segített a lelkipásztori munkában. Most pedig kívánom, hogy az örök világosság fényeskedjék neki, és minden tábori lelkésznek, aki elmondhatja Szent Pállal: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája, melyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos Bíró.” (2Tim 4,7-8)

Mindhárom atya az Isten ajándéka számomra. Akik titkon, tudat alatt vezérelték tetteimet, alakították gondolataimat, életemet. Ebben a hónapban, amikor ajándékot adunk és titkon várunk, nézzük meg az életünket, hogy Isten kikkel ajándékozott meg bennünket! Mert egy jó szó többet ér, mint tíz jó könyv, egy látogatás többet ér, mint tíz üzenet a neten, és felfedezni az értéket, Isten ajándékát barátainkban, ismerőseinkben, többet ér, mint száz pláza ezer ajándéka!

Kálinger Roland
alezredes, kiemelt tábori lelkész
MH 86. Szolnok Helikopter Bázis