A sokszínű Kárpát-medence

Úton lenni a XVIII. és a XIX. századi Magyarországon
Alapfokú tanulmányainkból még rémlik, hogy a Kárpát-medence a Duna és a Tisza, valamint a hozzájuk
kapcsolódó mellékfolyók vízgyűjtő területe. Az árvízmentesítések és folyószabályozások előtt óriási
területek voltak víz alatt, s az ország a török kor utáni lepusztult állapotából csak lassan tért magához.
Ennek következtében még az 1770-es években is találunk példát arra, hogy bizonyos alföldi településeken
egész évben csónakkal közlekedtek, kiváltképp akkor, ha a szomszéd faluba vagy városba akartak eljutni.
Ha valaki utazni kívánt volna a XVIII. századi Magyarországon, akkor
fel kellett készülnie, hogy a legváltozatosabb domb- és hegyvidékek,
füves puszták vagy lápvidékek keresztezik útját. Módosabb emberek, főleg külföldi
utazók leginkább delizsánszon (régi lófogatú személyszállító postakocsi) járták az országot, s emitt
meghatározott lóváltó postaállomásokon keresztül jutottak el utazásuk végpontjába. Ha valaki mégis el
akart térni ettől a meghatározott úttól, akkor fogadhatott parasztszekeret útja folytatásához. Az utak
fontosságára utal II. József (1780–1790) azon utasítása a Helytartótanácsnak, hogy írják össze a meglévő
katonai, kereskedelmi és egyéb utak állagát, hogy azokon el lehessen majd végezni a megfelelő
munkálatokat.
Milyen időjárásra számíthattak a helyiek, illetve a Magyarországra érkezők, ha útra kívántak kelni? A
témában eligazítást nyújthat egy 1814-ből ránk maradt olvasói levél, amit a Nemzeti Gazda című
folyóiratnak küldtek be:
Voltak ezen a tájon (Tisza és Maros vidéke) 1790-től fogva a szárazság miatt sok mostoha és terméketlen
esztendők, de csak egy-egy magánosán (…) s így csak maradt egyikről a másikra valami zsugorgatott
gabonaeleség és takarmány. Ez utóbbi hiányosságot rendszerint helyre ütötték a Tisza, Körös és Maros
elöntésein lévő kaszálórétek. (…) az 1813-nak bekövetkezett ínsége, és a nyomorúságnak mintegy felső
fokára rúgtatta rémületünket, midőn júliusban, a már félig eltakart rétiszénákat az említett folyók árja
elborította (…) a kenyérnekvalót és más élelmet úgyszintén messze földről kellett összehordanunk. (…)
Valóban furcsa égtájon fekszik ez a mi Hazánk (…) A szörnyű esőzések miatt kétszer félbeszakasztott
nyomtatás (értsd: a gabonaszemek kitaposása a learatott kalászból) miatt ugyanannyiszor 8 forintról 20-
ra, 6 forintról 12-re nevekedett egy köböl búza ára.
A Duna Győrig elsőrendű közlekedési útvonal volt a kor emberének. Hátulütője „csak” árvizei voltak,
amelyek azonban jelentős területeket borítottak el. Mellékfolyóinak (Rábca, Marcal, Vág, Nyitra, Garam,
Ipoly, valamint a Dráva-Mura) területeit leginkább az elmocsarasodás jellemezte. A felsoroltaktól
is kisebb folyókon, ahol leginkább gátasmalmok működtek, a
malomgátak okozta feltöltődés, a tavaszi s az őszi árvízveszély jelentett
nagy veszedelmet a környék lakóinak. A szabályozás előtt álló Tisza
lefolyásai szintén nem kevés problémát okoztak a lakosságnak:
hatalmas területek állandóan víz alatt álltak, majd az ár elvonultával
elmocsarasodtak. A szabályozási munkák megindításakor a Tisza-völgyben működő vízimalmok
száma több mint tízezer volt. Érthető módon a folyószabályozás első feladata a malomgátak mielőbbi
elbontása és ezzel a víz szabad folyásának biztosítása volt.
Honnét értesülhetünk még a Kárpát-medence XVIII–XIX. századi természeti környezetéről? Többek
között a vármegyei tisztiorvosok jelentéseiből, ők ugyanis hivataluknál fogva is kötelesek voltak számot
adni a megye éghajlati, időjárási és egyéb természeti adottságairól, sőt még a bekövetkezett természeti
csapásokról is. Johann Georg Hoffinger (1756–1792) orvos 1791- ben kiadott munkájában (Vermischte
medizinische Schriften) részletesen beszámolt Selmecbánya (németül Schemnitz) környékének természeti
adottságairól. A leírás szerint az évszakok arrafelé változó hosszúságúak, a rövid tavasz többnyire csak
júniusban köszönt be, a nyár is rövid, az ősz pedig szeles és barátságtalan. A tél igen sokáig tart, és csak
ritkán olvad el a jég március idusa előtt. A vidék hegyeit hatalmas erdőségek borítják, melyek a környék
bányáihoz és építkezéseihez szükséges fát biztosítják.

Más típusú, kevésbé „szakszerű” források a ránk maradt útleírások. A keszthelyi Georgikon egykori
kiváló tanára, majd igazgatója, Asbóth János (1768–1823) is készített egyet a Balaton-felvidékről.
Feljegyzésében Tapolca környékét úgy írta le, hogy bár a „térség többnyire mészkövekkel vagyon
meghintve”, a föld mégis könnyen művelhető és termékeny. Az Eger-patak mentén barangolva az
összeszűkülő völgyben kevesebb művelhető földterületet talált, ám kitűnt, hogy a kis Kapolcs falu
határában kilenc(!) malom is működött. Ráadásul a falu mellett, az egyik hegy oldalában olyan kőport
bányásztak, amelyet Úrkútra szállítottak, ahol Zichy gróf műhelyében üveggyártásra használták fel.
Balla János Sch. P.