A békecsók

1968 óta VI. Pál pápa kezdeményezésére január 1-jén ünnepeljük a béke világnapját. Ennek apropóján szeretnénk most a római miserítus egyik mozzanatáról, az ún. békecsókról megosztani néhány gondolatot.

A hivatalosan “Pax”-ként ismert mozzanat ősi, szép szimbolikus jelentést hordoz. Krisztus az utolsó vacsorán elmondott imájában emlékeztette tanítványait arra, hogy hamarosan beteljesülő életáldozatával a bűnökben elmerült emberiségnek teljes és tökéletes kiengesztelődést szerez Istennel: “Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen!“ (Jn 14,27). Akik részesülnek Megváltó Urunk engedelmes keresztáldozatának végtelen malasztjaiból, már nem a harag és kárhozat fiai, hanem az Atyaistené (aki nyakába borulva csókolja meg hozzá visszatérő tékozló fiát – Lk 15,20) és mint ilyenek, Krisztusnak barátai: “Már nem mondalak titeket szolgáknak… hanem barátaimnak mondottalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, kijelentettem nektek.” (Jn 15,15) Az Istennel való kiengesztelődésnek, Krisztus barátságának és a szentek egyességének jele az eucharisztikus liturgia békecsókja (pax, osculum pacis). Szent Ágoston írja: “Oly nagy a békesség ajándéka, hogy még ebben a földi és halandó életben sincs olyan szó, amelyet ilyen örömmel hallunk, semmi, amire ilyen lelkesedéssel vágyunk, semmi, amit ilyen teljességgel kielégítőnek találunk.” (De civitate Dei, XIX, 11.)

A békecsók legalább a II. századtól részévé vált a nyugati egyház miseliturgiájának, de a keleti egyházakban is megvolt ennek a megfelelője. A csókot csak az azonos neműek között kellett kicserélni (hagyományosan egészen a múlt század elejéig a nemek elkülönülten vettek részt az istentiszteleteken), de a nemek közötti csókra vonatkozó néhány fönnmaradt hivatkozás azt mutatja, hogy ez nem volt kategorikusan kizárva. Kivétel volt ez alól az esküvői szertartás – ahol a pap megcsókolta a vőlegényt, aki aztán megcsókolta a menyasszonyt – valamint a húsvét előtti szent három nap miséi, amikor a Júdás áruló csókjával való esetleges asszociáció miatt a békecsókot teljesen elhagyták. Emlékezzünk a görögkatolikus szent liturgia áldozás előtti megrendítő imájára: “A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem; mert nem mondom ki ellenségeimnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás…”

A Paxnál alkalmazott – visszafogott és tartózkodó – liturgikus gesztus valójában egy tiszteletteljes békecsók (osculum pacis, filéma hagion) diszkrét és stilizált ábrázolása. Figyelembe kell venni, hogy az antik és keleti kultúrákban a csóknak más jelentése van; azok között, akik nem állnak rokoni kapcsolatban ez a tisztelet vagy a nagyrabecsülés jele.

A Pax-szertartás liturgikus mozzanatát, a Miatyánk végétől elinduló gesztusok és imák teljes sorozatának összefüggésében kell értelmeznünk, ahol Krisztus békessége a közös szál. Öt komponensből áll: Embolizmus (adj kegyesen békét napjainkban); Frakció (Az Úr békéje legyen veletek mindenkor); Agnus Dei (adj nekünk békét); a pap áldozás előtti imája (békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek); és a Békecsók (Békesség veled!).

A miserítus ősi magyar változatában, az ún. esztergomi rítusban hosszú évszázadokon keresztül a Pax alatt ezt mondta a celebráns: Habete vinculum pacis et caritatis: ut apti sitis sacrosanctis mysteriis Christi! Amen. – Legyen közöttetek a békesség és szeretet köteléke, hogy alkalmasak legyetek a Krisztus legszentebb misztériumaira! Ámen.

A középkortól kezdve a templomi gyülekezetek húzódozni kezdtek az antik eredetű és jellemzően keleti szokásokra alapuló gyakorlat alkalmazásától, így a békecsók-váltás inkább a klerikusokra korlátozódott. Az erre való válaszként és megoldásként alakult ki az ún. Pax vagy béketábla (latinul: pacificale, instrumentum pacis, osculatorium pacis, tabula pacis, angolul: Pax-brede, Pax-board, németül: Kusstafel, újlatin nyelveken általában: békehordozó – portapace, portepais) alkalmazása. A békecsók helyettesítésére szolgáló eszközként először egyes helyeken a paténát használták, de feszületet, evangéliumos könyvet, kisebb szentképeket (mint a keleti egyházakban, ahol ugyanezt a szerepet ikonok töltik be) is, de a legelterjedtebb egy kifejezetten erre a célra készült tábla volt, mely fából, csontból, rézből vagy nemesfémekből készült, és legtöbbször a keresztre feszített Krisztust vagy az Isten Bárányát ábrázolta. A celebráns papot követően mindenki ezt illette békecsókkal, majd – jó esetben – minden egyes használat után egy gyolcskendővel letöröltek.

A Pax-tábla első említése 1248-ban, az észak-angliai York érsekségének egyik alapokmányában található, és valószínű, hogy alkalmazása normann közegben, Angliában vagy Észak-Franciaországban kezdődött. A fennmaradt béketáblák azt mutatják, hogy Olaszországban, Németországban és Spanyolországban igen elterjedt volt, de Magyarország területéről is maradtak fönn pacifikálék a XIV-XV. századból és valószínűleg egészen a reformációig folyamatosan szokásban állt a használatuk.

A reformációtól kezdve a béketábla használata és a Pax megosztása a szentélyen kívüli hívekkel egyre ritkább lett, melyre valószínűleg az a magyarázat, hogy a klerikus méltóságok, de főleg a világiak között a békecsók sorrendje gyakran okozott sértődéseket, nézeteltéréseket, olykor még tettleges bántalmazásokat is. Középkori írók (Geoffrey Chaucer [1340-1400] és Cristina da Pizzano [1364-1430]) többször is említik, hogy a hívek között gyakoriak voltak a veszekedések amiatt, hogy náluk alacsonyabb rangú ember illethette először csókjával a Paxot. A gőg által sugalmazott vitákról Morus Szent Tamás is beszámol. Ezt a helyzetet csak tetézte, hogy a békecsók megannyiszor illetlen ismerkedésre és egyéb indiszkréciókra is alkalmat adott.

Az utóbbi két évtizedben az Anyaszentegyház tanítóhivatala elérkezettnek látta az időt arra, hogy a békecsókváltás rítusát minden részegyház megnyugtató módon rendezze a római rítus lelkületével, hagyományával és törvénykezésével összhangban. Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2004-es utasítása (Redemptionis Sacramentum – A megváltás szentsége) világosan fogalmaz, amikor tisztáz egy félreértést: “A római szertartás hagyománya szerint ugyanis ez a gesztus nem a kibékülést, nem is a bűnök megbocsátását jelenti, hanem a békességet, a közösséget és a szeretetet fejezi ki az Eucharisztia vétele előtt.” (71.)

Valójában a békecsók olyan szertartás a nyugati/római liturgiában – ahogy ezt Szent Ágoston 227. homíliája és I. Ince pápa Decentiushoz írott levele elmagyarázza –, mely közvetlen módon az Oltáriszentség vételéhez, a szentáldozáshoz kapcsolódik, a békecsók és a szentáldozás szétválaszthatatlan elemei a római miseliturgiának.

XVI. Benedek 2007-ben kiadott szinódus utáni apostoli buzdítása (Sacramentum Caritatis – A szeretet szentsége) praktikus következtetéseket is levon a békecsók és az Oltáriszentség vétele között fennálló kapcsolatból: “Az Eucharisztia természete szerint a béke szentsége. Az eucharisztikus misztérium e dimenziója a liturgikus ünneplésben külön is kifejezést nyer a békecsókváltás szertartásában… [E] cselekményt korlátok között kell tartani, mert túlzó formákat ölthet és kavarodást támaszthat a közösségben éppen a szentáldozás előtt. Jó emlékeztetnünk arra, hogy semmit nem von le e cselekmény értékéből, ha megtartjuk az ünneplés légköréhez illő józanságot, például úgy, hogy a béke átadását a közvetlen mellettünk állókra korlátozzuk.” (§. 49)

Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2014-ben kiadott instrukciója (A béke ajándékának rituális kifejezéséről a szentmisében) arra szólít föl minden részegyházat, hogy dolgozzon ki liturgikus katekézist a békeköszöntés szertartásának értelméről, ugyanakkor előírja: “Mindenképpen el kell kerülni a békeköszöntés pillanatában az alábbi téves gyakorlatokat: (1) ‘Béke-ének’ beiktatása, mivel ilyen a római szertartásban nincsen. (2) A hívek elhagyják a helyüket abból a célból, hogy a béke jelével köszöntsék egymást. (3) A pap eltávolodik az oltártól azért, hogy a béke jelével köszöntse valamelyik hívőt.” (§. 6. c.)

Dr. Alácsi Ervin János alezredes,

vezető kiemelt tábori lelkész