Jön a Mikulás!

Családi örökségként kaptam kereszteléskor a Miklós nevet. Anyai nagyapámat és keresztapámat követtem, akik szintén Miklósok voltak. Amikor pedig püspökké szenteltek, ez a névadás egészen sajátosan a védőszentem püspöki szolgálatához is kötődött. Mindig büszke voltam a nevem kapcsán Szent Miklósra. Valahányszor bérmáltam, mindig örültem, ha valamelyik bérmálkozó őt választotta védőszentjének.

Örömmel látogattam azokba a templomokba, ahol Szent Miklós a templom védőszentje is. Egy alkalommal Galgahévízen miséztem. A prédikáció közben valaki lefényképezett. Püspöksüveggel, pásztorbottal. Amikor elküldte a képet, akkor vettem észtre, hogy mögöttem a falon éppen Szent Miklóst ábrázoló freskó volt. Annyira eltalálta a fényképész, hogy szinte tökéletes másom volt az a freskó. Mintha árnyképem lett volna. A püspöksüveg és a pásztorbot is.

Persze sokszor kihasználtam ezt a „hasonlóságot” más templomokban is. Karancsalján vagy Tápiószecsőn, Magyarnándorban vagy Rimócon, Nagyorosziban, Versegen, Dánszentmiklóson, Szigetszentmiklóson vagy Kunszentmiklóson.

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi lehet a magyarázata annak, hogy Szent Miklós személyének tisztelete ilyen elterjedt Európában. Ez különösen is feltűnő a Keleti Egyházban. Valahány ortodox vagy görög-katolikus templomba belépünk, a képfalon, az ikonosztázon, Szent Miklós ikonja biztosan ott van. Nem találok rá más választ, mint azt, hogy az a gondoskodó szeretet, amit kortársai megtapasztaltak nála, az valóban Jézus Krisztus képmásává tette őt. Egy életrajzában azt olvastam, hogy a nép úgy emlékezett rá, mint „aki körüljárt jót cselekedve”. Vagyis szó szerint azt gondolták róla, mint az Úrjézusról, ahogy Szent Péter beszél róla a pogányoknak (ApCsel. 10,38)

Gyerekkorom óta, éppen a névnapom kapcsán, valahogy összekapcsolódott az ő ünnepe karácsonnyal. Az adventi készület idejére esik Miklós-nap, amikor a gyerekek már várják az ajándékok ünnepét. Kicsit az volt az érzésem, hogy a „Mikulás-várás” már egy kis elő-karácsonyozást is jelent. Maga az ajándék, a meglepetésszerű ajándékcsomag azt a felnőtt hitünket jelképezi, hogy a Teremtő Isten Jézus Krisztus személyében a legnagyobb ajándékot adta az embereknek. Ugyanakkor pedig az ajándékozás a gondoskodást is kifejezi. Tulajdonképpen a gyerekek a szegényeket, a rászorulókat képviselik, ahogy ez a Szent Miklós legendákból kiolvasható.

Én még átéltem kisgyerekként a Mikulás-nap reggelének izgalmát, kíváncsiságát, örömét. Szaladtam az ablakhoz, hogy a szépen kipucolt cipőmbe mit hozott a Mikulás? Hogy miért az ablakba? Miért a cipőbe? Eszembe sem jutott, hogy ezen csodálkozzak. Ez olyan természetes volt, mert anyám ezt mondta, ezt ígérte. Persze felnőtt fejjel megértettem a legendákkal való kapcsolatot.

Kicsit más, amikor már „szervezetten jött a Mikulás”. Plébánosként én is hívtam vendég-Mikulásokat a templomba, sőt püspökként néhányszor „igazi Mikulásként” én is beugrottam ebbe a szerepbe. Ma már nem különös dolog a „mikulás-csomag”, a csokoládé „mikulás”. Látom az ablakokba hivalkodóan kirakott sok-sok „mikulást”. Mindig sajnálom azokat a gyerekeket, akiknek az életéből kimaradnak a varázslatos, várakozással teli, csodálkozós élmények. Talán felnőttként éppen ezért nem tudják észrevenni életünk csodáit, a véletleneket, a természet és egyáltalán az élet csodáit.

Falusi plébánosként egy karácsony-este a középiskolás fiatalokkal valóságosan megismételtük a „Nyomorultakból” Jean Valjean kedves történetét. Egy árva kislány karácsonyfája alá a nagyfiúkkal „beloptunk” egy szép babát. Kilestük, hogy az anyuka mikor ment ki a házból, és mi átmásztunk a kerítésen, és gyorsan beosontunk az ajándékunkkal.

Arról ábrándozom, hogy Szent Miklós mesefigurája mögött egyre többen és egyre többször csodálkozzunk rá a jézusi életstílusra, a felnőtt-keresztény nagylelkűségre, figyelmes gondoskodásra, találékony segítségnyújtásra!

Ferenc pápa olyan gyakran beszél a szegényekről, akik itt élnek közöttünk. Ők azok, akiket az Úristen ránk bíz, hogy feléjük közvetítsük az Úristen gondoskodó szeretetét. Szent Miklós püspök példájára nekünk is találékonynak, nagylelkűnek kell lennünk, hogy valóban azokhoz jussunk el, akik a leginkább rászorulók. Nyugdíjas püspökként vállaltam, hogy barátaimmal részt veszünk az ország legszegényebb falvainak felzárkóztató programjában. Leginkább azokon a cigány családokon próbálunk segíteni, akik nem tehetnek arról, hogy oda születtek. Ehhez hívunk nagylelkű munkatársakat és egy-egy városi családot, akik „örökbe fogadnának” egy-egy szegény családot. Szent Miklóssal együtt imádkozunk, hogy egyre többen hallják meg a Szentlélek, a Szeretet Lelkének hívását.

A kedves ünnepi versünkkel búcsúzom:

Miklós püspök egykor régen segített a szegény népen,
őt dicsérte koldus, árva, emlékezzünk jóságára!

Beer Miklós püspök

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük