Férjem nélkül soha!

Az egyik vesémet a férjemnek adtam, hogy meggyógyuljon!

A szó jó értelmében igazán különleges családba születtünk, mindketten hétgyermekes családban nőttünk fel. Hamar egymásra találtunk és fiatalon összeházasodtunk, 22 évesen már édesanya lehettem, s bár akkor sok megszólást kaptunk, ma sem tennénk máshogy, őszintén kívánom, bárcsak többen mernének ezen az úton járni.

Férjem, Tamás vesebetegségét 2013-ban diagnosztizálták, habár nagyon reméltem, hogy tévednek, idővel sajnos elindult a romlás. Sokáig kutattam mivel tudjuk lassítani, megállítani a betegséget, mit tudunk mi hozzá tenni. Pár éve drasztikusan változtattam az étrenden, mindennapokon, fanatikusan hittem benne, hogy kell lennie megoldásnak, meg tud gyógyulni Tamás. Annak ellenére, hogy az ilyen típusú genetikailag kódolt betegségnél nem igazán lehet mit tenni, én hittem és vártam a csodát. Sőt megfordítom, mindent megtettünk érte, hogy lehessen csoda. Talán úgy lehet, hogy hiába kéri az ember a csodát, ha önmaga nem tesz tevékenyen érte, ki is kell azt érdemelni. Rá kellett ébrednem, hogy a mi csodánk nem ilyen könnyű és egyszerű, hanem ennél sokkal hatalmasabb, hiszen a Jóisten én általam gyógyította meg Tamást. Igen, a csodához lemondás és áldozat is szükséges, de nem volt bennem kétség, hogy megteszem, bár belegondolni is elég félelmetes.

Hat évvel ezelőtt egy hosszú sürgősségi műtétem volt, ekkor jutott először eszembe, hogy az én vesém esetleg más életét mentheti meg. Hála Istennek akkor felépülhettem, de az akkori gondolat a jelenben szó szerint vált valósággá, talán ez volt az első isteni szikra. Amint egyértelművé vált, hogy Tamásnál elkerülhetetlen a transzplantáció, nyilvánvaló lett számomra, hogy akkor ehhez a legjobb vese is kell, így hamar rájöttem, hogy nincs más dologom, csak segíteni neki is ezt felismerni, elhinni és elfogadni, de ez nem volt könnyű, hallani sem akart erről.

Amint meglettek az első bíztató eredmények, elkezdtem az eseményekről a családnak naplót, leveleket írni, de idővel barátok és távolabbi ismerősök is csatlakoztak. Tudtuk, hogy nagyon sokan vannak mögöttünk, akik nap, mint nap olvassák és követik a történetünket, imádkoznak értünk. Amikor nehezebb napjaink voltak mindig rengeteg bíztató gondolatot, levelet kaptunk, amiért mindig hálásak leszünk.

A műtét gyakorlatilag egyszerre történt, együtt voltunk kórházban és a felépülés is azonos időszakra esett, emiatt nagy előre tervezést igényelt a gyerekek körül, a munkában, de a háztartásban is. Végig nagy könnyebbséget jelentett, hogy a család, barátok mindenben mellettünk álltak és mindenben segítettek.

Fantasztikus érzés volt látni, ahogy Tamásba visszatért az élet, s már a műtét után pár órával az arcszínén is láttam a változást. Egy hét alatt pedig olyan tökéletesek lettek az eredményei, mintha két teljesen egészséges veséje lenne, s mindezt úgy, hogy az én értékeim is ugyanilyen tökéletesek maradtak. Mára már nyoma sincs a korábbi küzdelmeinknek, ami szinte hihetetlen és felfoghatatlan.

Bár a megerősítő igenre most újra szükség volt, valójában már több mint 15 éve mondtam igent, az esküvőnkön és azóta is szüntelen, hiszen jóban-rosszban: “Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk a boldogságos Szűz Mária és Istennek minden szentjei, hogy a jelenlévő Tamást szeretem, szeretetből mentem hozzá feleségül, Isten rendelése szerint, az Anyaszentegyház törvénye szerint, és hogy őt el nem hagyom holtomiglan-holtáiglan semmiféle bajban. Isten engem úgy segéljen! Amen.”    

Somogyi-Adamis Noémi