Eljött a Fény

Gyermekkoromban, amikor olyan 6-7 éves lehettem, egyik reggel arra ébredtem, hogy nem tudom kinyitni a szememet. Hiába próbáltam, erőlködtem, sötétben maradtam. Szerencsére még otthon volt édesanyám, ő gyorsan főzött kamillateát, s azzal addig mosogatta a szememet, amíg először csak lassacskán, majd hirtelen kinyílott a szemem, és újra láttam. Elhagyott a sötétség, és ismét betöltött a világosság. Mindig ez az emlék jut eszembe, amikor Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét üljük. Hiszen valami hasonló történt az emberiséggel is. A bűn mintegy betapasztotta az ember szemét, sötétség borult az emberi lelkekre, s nem igazán tudta, mit kell tennie. Nem számított rá az ember,hogy engedetlenségének ilyen súlyos következményei lesznek.

Ám „szerencsére” Isten most is, mint mindig, ott volt mellettünk, nem hagyott magunkra minket. Azonnal tudta a megoldást, s elküldte egyszülött Fiát, hogy a kegyelem vizével kimossa lelki szemeinkből a bűn sötétséget hozó szennyét, s újra elvezessen a fényre, az igazi világosságra. Lassan ugyan, de egyre világosabb lett az emberi lélekben. Először csak a pásztorok és a napkeleti bölcsek szívében gyúlt meg a világosság, miután látták a betlehemi Gyermeket, de később egyre többen ismerték fel, hogy eljött a világba a Világ Világossága, maga a Fény, aki eloszlat minden sötétséget, s mindazok szívét, akik kitárják előtte, betölti isteni világosságával. Az ünnepen a körmenetben körülhordozott gyertyák fénye a hozzánk betérő krisztusi világosság szép szimbóluma. Ezért érdemes gyertyát szenteltetnünk ezen a napon, ezért érdemes az ünnepen ott lennünk szentmisén, hogy a Gyermek, aki a Világ Világossága, beragyogja szívünk rejtekét, eloszlassa a tévedés homályát, és megszüntesse a lélek sötétségét, elűzve maga elől mindent, ami rossz, ami hamis, ami bűn.

Karácsondi Mihály atya