A Laudato si’ enciklika az emberi személy védelméről
Sok témát érintettünk az év során, amelyek az emberi világ és a természeti környezet fenntarthatóságának különböző vetületeiről szóltak, és ennek során gyakran hangsúlyoztuk, hogy ellent kell állnunk az individualizmus, az egyén túlértékelése kísértésének, hiszen Krisztus hitében mindig jelen van, mindig fontos a Szentháromság egy Istentől eredő közösség, és csak annak különböző formáira lehet stabilan alapozni mindenféle fenntarthatóságot.
Ennek ellenére nem feledkezünk meg az egyénről, pontosabban az emberi személyről, az ő méltóságáról és fontosságáról sem. A pápa a Laudato si’ enciklikában gyakran beszél a személy jelentőségéről. Így ír például: „A Biblia azt tanítja, hogy minden emberi lény szeretetből, Isten képére és hasonlatosságára teremtetett (vö. Ter 1,26). […] Isten szívében fogantattunk, és ezért mindnyájan Isten egy-egy gondolatának gyümölcse vagyunk. Mindnyájan akartak, mindnyájan szeretettek, mindnyájan szükségesek vagyunk” (LS 65).
Az embernek ezzel a különleges hivatásával szoros összefüggésben látja a pápa a teremtett világ védelmének egyik legfőbb feltételét is. Ezt mondja:
„Az emberi mivolttól azonban nem lehet eltekinteni. Nem jön létre új kapcsolat a természettel új emberi lény nélkül. Nincs ökológia megfelelő antropológia nélkül. […] nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy begyógyítjuk a természethez és a környezethez fűződő kapcsolatunkat anélkül, hogy az ember összes alapvető kapcsolatát gyógyítanánk. Amikor a keresztény gondolkodás megköveteli az emberi lény különleges, a többi teremtményt meghaladó értékének elismerését, alkalmat ad minden emberi személy megbecsülésére, és mások elismerésére ösztönöz.” (LS 118–119).
Ennek alapján szögez le egy olyan elvet, amelyet valójában a felelős, átgondolt világi környezetvédelem is igaznak tart, sőt, a nagy jelentőségű 1992-es Riói nyilatkozat is rögzít. Ferenc pápa megfogalmazásában ez így hangzik: „Ezért az Egyház tevékenysége nemcsak arra igyekszik figyelmeztetni, hogy kötelességünk védelmezni a természetet, hanem arra is, hogy mindenekelőtt az embert kell megvédeni önmaga elpusztítása ellen.” (LS 79)
Az „ember összes alapvető kapcsolatát” valóban nagyon sokrétűen látja Ferenc pápa. Különösen szép és elmélkedésre méltó például az a pont, ahol a kommunikáció mai formáinak kritikáját olvashatjuk tőle: „Az igazi bölcsességet, amely gondolkodásból, párbeszédből és egymással való nagylelkű találkozásokból származik, nem lehet elérni adatok puszta felhalmozásával, ami csömört és zavart okozva egyfajta szellemi környezetszennyezésben végződik. A másokkal való tényleges kapcsolatok helyét pedig – a velük járó összes kihívással együtt – a kommunikációnak egyre inkább az internet által közvetített formája veszi át. […] A mai eszközök lehetővé teszik, hogy kommunikáljunk egymással, ismereteket és érzéseket osszunk meg egymással. De néha meg is gátolnak minket abban, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljünk a másik személy szorongásával, rettegésével, örömével és személyes tapasztalatának bonyolultságával. Így nem meglepő, hogy e termékek ránk szakadó kínálatával együtt a személyközi kapcsolatokban mély, búskomor elégedetlenség vagy káros elszigetelődés alakul ki.” (LS 47)
Valódi fenyegetettséget, sőt növekvő veszélyt lát tehát a pápa, amely képes önmagától elidegeníteni az embert. A környezeti mozgalmak egyik gyakran használt érvére utalva mondja: „már nem elég azt mondani, hogy törődnünk kell a jövő nemzedékekkel. Tudatára kell ébrednünk, hogy saját méltóságunk forog kockán” (LS 160).
Ugyanakkor mégis nagyon bízik az emberben, s ezt a Krisztusban gyökerező, az emberre irányuló hitet mutatja az enciklika egyik legmegragadóbb bekezdése is:
„De nincs minden veszve, mert az emberek, akik képesek végletekig lealacsonyodni, képesek felemelkedni, újra a jót választani és megújulni is, minden rájuk erőltetett mentális és társadalmi korlátozás ellenére. Képesek őszintén magukba nézni, rádöbbenni megcsömörlöttségükre, és az igazi szabadság felé vezető, új utakra lépni. Nincsenek rendszerek, amelyek teljesen kiirtanák a jóra, az igazságra és a szépségre való nyitottságot, sem azt a válaszadó képességet, amelyet Isten folyamatosan bátorít az emberi szív legmélyén. Minden embertől kérem, aki e világon él, hogyne felejtse el ezt a méltóságát, amelyet senkinek sincs joga elvenni tőle” (LS 205).
Nobilis Márió atya