Semmi sem közömbös számunkra ezen a világon (részlet Ferenc pápa Laudato si’ enciklikájából)

  1. Több mint ötven évvel ezelőtt, amikor a világ egy nukleáris válság peremén imbolygott,
    Szent XXIII. János pápa írt egy enciklikát, amelyben nem a háború elutasítására szorítkozott,
    hanem békejavaslattal állt elô. Pacem in terris kezdetû üzenetét a „katolikus világnak” szánta,
    de hozzátette: „és minden jóakaratú embernek”. Látva a globális környezetkárosítást, most e
    bolygón lakó minden emberhez szeretnék fordulni. Evangelii gaudium kezdetű
    buzdításomban az egyház tagjainak írtam, hogy egy még megvalósításra váró missziós
    reformfolyamatot mozdítsak elő. Ezzel az enciklikával pedig különösképpen azt szeretném,
    ha mindenkivel párbeszédet kezdhetnék közös otthonunkról.
  2. Nyolc évvel a Pacem in terris után, 1971-ben Boldog VI. Pál pápa utalt a környezeti
    problémakörre. Olyan válságként mutatta be, amely az ember ellenőrzés alá nem vont
    tevékenységének „drámai következménye”: „Oly meggondolatlanul zsákmányoltuk ki a
    természetet, hogy fennáll a természet lerombolásának, valamint annak veszélye, hogy a
    természettel való visszaélés vétke magára az emberre száll vissza.” Az ENSZ Élelmezésügyi
    és Mezőgazdasági Szervezete előtt is beszélt annak lehetőségéről, hogy „az ipari civilizáció
    robbanásszerű fejlődésének visszahatásaként ökológiai katasztrófa” történik; hangsúlyozta,
    hogy „az emberiség magatartásának gyökeresen és sürgősen meg kell változnia”, mert „ha a
    legrendkívülibb tudományos eredmények, a leglenyűgözőbb technikai vívmányok és a
    legcsodálatosabb gazdasági növekedés nem járnak együtt valódi szociális és erkölcsi
    fejlődéssel, akkor ezek végül az ember ellen fordulnak”.
  3. Szent II. János Pál egyre nagyobb érdeklődéssel foglalkozott ezzel a témával. Első
    enciklikájában megjegyezte: úgy tűnik, hogy az ember „a természeti környezetben nem lát
    egyebet, mint a közvetlen felhasználás és a fogyasztás számára hasznos dolgot”. Később
    pedig globális ökológiai megtérésre szólított. Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy a mai
    ember „kevés gondot fordít a hiteles »humánökológia« erkölcsi feltételeinek védelmére”. Az
    emberi környezet pusztítása nagyon komoly dolog, nemcsak azért, mert Isten az emberre bízta
    a világot, hanem azért is, mert az ember saját élete olyan ajándék, amelyet védeni kell a
    pusztulás különböző formáitól. A világgal való törődésre, a világ jobbá tételére irányuló
    minden igyekezetünk megkívánja, hogy komolyan megváltoztassuk „életmódunkat, a
    termelési és fogyasztási modelleket, a bevett hatalmi struktúrákat, amelyek napjaink
    társadalmát irányítják”. A valódi emberi haladásnak erkölcsi jellege van, feltételezi az emberi
    személy tiszteletét, de a természeti világra is oda kell figyelnie, és „figyelembe kell vennie
    minden létezőnek a természetét és kölcsönös kapcsolódását a dolgok rendjében, a
    kozmoszban”.8 Következésképpen az emberi lény valóság átalakító képességének a dolgok
    eredeti, isteni adományozása alapján kell érvényesülnie.
  4. Elődöm, XVI. Benedek szintén felhívást tett közzé, hogy „szüntessék meg a világgazdaság
    működési zavarainak strukturális okait és javítsák ki azokat a fejlődési modelleket, amelyek
    képtelenek biztosítani a környezet védelmét”. Emlékeztetett arra, hogy a világot nem lehet
    úgy vizsgálni, hogy bizonyos szempontokat elszigetelve tárgyalunk, mert „a természet könyve
    egy és oszthatatlan”, és magában foglalja a környezetet, az életet, a nemiséget, a családot, a
    társadalmi kapcsolatokat stb. Következésképpen „a természet károsítása szorosan összefügg
    azzal a kultúrával, amely az emberi együttélést is alakítja”. Benedek pápa azt ajánlotta, hogy

ismerjük el: a természeti környezet tele van felelőtlen magatartásunk okozta sérülésekkel. A
társadalmi környezetnek is megvannak a maga sérülései. Ám végeredményben mindegyiknek
ugyanaz a baj a gyökere, mégpedig az a hiedelem, hogy nem léteznek vitathatatlan igazságok,
melyeknek életünket irányítaniuk kell, s ezért az emberi szabadságnak nincsenek korlátai.
Megfeledkezünk arról, hogy „az ember nem pusztán önmagát létrehozó szabadság. Az ember
nem önmaga hozza létre önmagát. Az ember szellem és akarat, de természet is.” Atyai
aggodalommal annak felismerésére hívott minket, hogy kárt szenved a teremtés, „ha mi
magunk vagyunk a végső mérce, ha minden egyszerűen a mi tulajdonunk, és ha a fogyasztás
kizárólag minket vesz figyelembe. A teremtett világ eltékozlása akkor kezdődik, amikor már
nem ismerünk semmilyen tekintélyt magunk felett, hanem csak saját magunkat látjuk.”
Az oldalt szerkesztette: Hrabóczki József Sándor
Lektorálta: Kovács Lajos S

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük